Hamarabb és olajozottabban, mint gondoltam:))))) Pestre költöztem. Már mondhatom, hogy negyed éve. Egyik napról a másikra alakult ki minden. Csak egy ötlet volt...aztán mertünk, jöttünk, munkát találtam, itt maradtam és nemnemnemnemneeeem akarok hazamenni. :)

Persze most légy okos, Domokos... jön a hogyan tovább?... hova jelentkezzek, miből éljek meg, ha tanulni akarok mellette államin...stb. Közben nem ártana azzal is foglalkoznom, ami mindig is előrébb vitt és boldoggá tett. Táncolni, mozogni, színházazni...  Furcsa érzés, hogy mennyi dolog iránt vállaltam felelősséget. Talán épp ezért mertem belekezdeni, mert fel se fogtam igazán, hogy mivel jár ez az egész. Persze, ismerjük a mendemondákat és nem én vagyok az első kislány, aki a fővárosba költözött és próbál egyedül talpra állni...majd talpon maradni. Végre megtanultam, hogy meg lehet valósítani az álmainkat, de nem csak a távoli jövőképünket kell néznünk. Csak a jelenben tudunk változtatni és sokszor egészen pici dolgokon múlik minden. Apró döntéseken. Majd néha egy-egy nagyobb lépésen. Ennek tudatában már nem hagynék ki egyetlen lehetőséget sem, ami megkönnyítheti a jelenemet. Még akkor sem, ha ez az álmaimat tekintve visszafelé haladásnak tűnhet.

Érzelmileg persze vannak kilengéseim, ahogy mindig is voltak. Hiányzik a családom, de megvagyok. mikor együtt vagyunk, mindig újra eszembejut, hogy jó ez így, ahogy van:) Persze imádom őket, de utólag is indokoltnak érzem, hogy el akartam jönni. Az unokaöcsém cseperedik és havonta egyszer nagyon meglepődök, hogy jééé már megint mit mondott, mit kérdezett, mit csinált, milyen nagy lett... :)
Férfiak...most no para. Független vagyok. És most ez is jó. Végre érzelmileg is függetlenedtem.  Nincs igazából senkim, de ahol nem kapok semmit, ott adnom sem kell. És ez most így van jól.

A barátaimban nem kellett csalódnom. Az igaziakban nem:) Nem értek meglepetések.
Azt hiszem miközben ezt írom, boldog vagyok:)))

 Ohohóóó!! több, mint fél éve nem blogoltam. Nem ám azért, mert nem érdekel már, csak meghalt a gépem, aztán visszajött, de mégsem és megint fura félévem volt és egy gépen él a család...szóval...csak elhanyagoltam.

Nem tudom, hogy jár-e erre valaki, de a magam szórakoztatására még mindig jó itt írkálni.
Röviden, tömören: újabb évet csesztem el suli téren. Nem vizsgáztam le. Persze lehet menni pórvizsgára, de a számvitel meg ez az egész száraz köpedelem nagyon nem az én világom. Hiába volt rajtam annak a tudatnak a súlya, hogy a 2. évemet pazarlom el, hiába ültem a könyv felett, egyszerűen nem ragadt rám semmi. Nem tudok olyat tanulni, aminek látom értelmét. Mint egy 6 éves, komolyan mondom. Elkezdek olvasni és a mondat közepén már tök nem ott vagyok agyban. Szóval tavasszal már éreztem, hogy fel kell készítenem anyát, hogy ne számítson happy end-re. Tök meglepő, de nagyon jól kezelték. Megértették és végre talán azt is megértik, hogy nem lehet rám erőltetniük a saját elképzeléseiket. 

Bár ebben biztos szerepet játszik az is, hogy megviselt lelkileg az utóbbi időszak. Elvagyok, de már sokszor az agyalásba is belefáradtam. Csomó embert "elmartam" magam mellől, elhanyagoltam olyanokat, akik fontosak lehetnének, de egyszerűen nem volt energiám, teljesen kimerültem. És nem, még mindig nem vagyok emo. Sőt...
Nagyon úgy tűnik, hogy ilyen közel még sose voltam az álmomhoz. Legalábbis az egyik részéhez. A táncról már letettem. De asszem szeptembertől Pesten fogok élni.

Támogat a család, szerencsére úgy néz ki, hogy lesz kivel összeköltöznöm...aztán...majd meglátjuk mi sül ki belőle. Amit muszáj tervezni, azt tervezem, de semmibe nem akarom magam beleélni. ...bár különös, mert ha ez a költözés sem sikerülne, elveszne a jövőképem. Így is kihullott a fele annak, amit gondoltam. Ha pedig most nem oldjuk meg, hogy felmenjek, később még nehezebb lesz, szóval később sem fog sikerülni. Nem tudom mihez kezdenék itthon. Nem tudom.

Egyébként végre itt a nyár:D Pasik...az az egy készít ki még mindig. Bár, nem szerelem ez már rég, csak ragaszkodik és újra meg újra felzaklatjuk egymást. ...sehogy se jó. De :)

Újra és újra azt veszem észre, hogy az emberek hajlamosak ugyanazt a hülyeséget zsinórban egymás után többször elkövetni - magyarán ugyanabba a sz*rba lépnek megállás nélkül. Illetve képtelenek vagyunk tanulni mások hibáiból. Mert "majd mi megmutatjuk" és "majd azt mi tudjuk", de legfőképp azért, mert "ez most más". Na hát kérem, én már letettem arról, hogy a hozzám közelebb állók szemét próbáljam feljebb pöckölni. Ami évek alatt nem sikerült, azon én már nem tudok segíteni és persze az is tény, hogy én sem vagyok százas. De vannak olyan apró, pici dolgok, amiket már évek óta figyelek és... 

...nem értem:

• azokat, akik megszervezik a saját szülinapjukat. Tehát a társaságnak se pénze, se ideje, se energiája nincs ilyesmire, de ő majd rád kényszeríti a helyzetet... Az ilyennek mindig sértődés a vége. Szerintem NE SZERVEZZ MAGADNAK SZÜLINAPI BULIT! Névnapit se.
• azokat, akik már kora reggel vaddisznó szagot árasztanak magukból. Ők nem érzik a saját testszagukat? Nem látják, hogy az emberek hogy néznek rájuk? (ez undi, bocsi - de ha szoktál tömegközlekedni, megértesz)
• azokat, akik mindenkiről pletykálnak, majd csodálkoznak, ha az emberek elhidegülnek tőle és mindenki róla pletykál.
• azokat, akik a wiw-en élik lassacskán már a szexuális életüket is és minden pillanatnyi problémájukat közlik üzenőfalon, majd pislognak, hogy róluk miért tud mindenki mindent...
• azokat, akik nem köszönnek az utcán - máskor, máshol viszont nyalják a talpad. ???
• azokat, akik képesek neked 45 percig beszélni a magánéletükről és nem veszik észre, hogy még csak meg sem mukkansz, hozzá sem szólsz...
• azokat sem, akik lazán vájkálnak a magánéletedben, holott te sosem kezdeményeztél vele beszélgetést és sosem kérdeztél tőle semmi hasonlót.

Fuuu, de még sorolhatnám. Időnként majd bővítem a sort, csak most a billentyűzet püföléstől sikerült megnyugodnom.

Ó jessz. Ismét eljött a december. Ma vettem meg a karácsonyi ajándékok felét. Ez kész csoda. 2 napja még azt sem tudtam, hogy kinek mit, hol, miből??? Tavaly kicsit meglepődtem, hogy egyszerűen képtelen voltam magamra szuszakolni az ünnep hangulatot és reméltem, hogy idén ez másképp lesz...de nem. Megint csak azt tapasztaltam, hogy az emberek egymást taposság, az árak az egekben és minden személytelen bóvli.
Persze, tudom, hogy nekünk magunknak kell családiassá és meghitté tenni a karácsonyt és személyre szabott ajándékkal meglepni a szeretteinket, de senkin sem látom ezt. Mindenki készterméket vásárol, olcsót, színeset, szagosat, szélesvásznút...

Mindezek ellenére még mindig próbálkozom és mosolyogva csomagolok és gondolosan elrejtek minden meglepit, csak ... nemtom. Fáradt vagyok ehhez. A tavalyira és annak következményeire jobb nem emlékezni. Pedig azt vártam. Idén a bátyámék ajándékát már meg is kaptam. Na hát erre meg főleg nem tudok mit mondani... Elvileg nem azért ajándékozunk, mert ajándékozni kell. Hanem azért, hogy azt az egy napot emlékezetessé tegyük és meglepjük egymást. Éreztetni akarjuk, hogy ott vagyunk egymásnak az év többi napján is. ...ez viszont semmit nem ad ebből vissza.
Ennyit az ünnepekről előljáróban.

Nem létező szerelmi életemet már én sem tudom követni. Szeretnék egy kutyát. Vagy egy macskát... visszakapni Nyúlurat. Szeretnék egy pici nyugalmat és saját döntéseket. Meg mosolyokat.

Az előbbi bejegyzésemben is leírtam, hogy részemről "tényleg vége" ennek a "szerelmi" huza-vonának... (Jesszus, az életem minden második momentumát időzjelbe tehetném, mert semmi sem az, aminek látszik.)

Na kérem. 11 nap telt el a legutolsó blogolásom óta. És nemcsak, hogy nem lett vége, még bele tudtunk sűríteni mégegy "tényleg vége" drámát és mégegy békülést "tényleg utoljára"... Ami most még fennáll. Bár valószínűleg ez már tényleg "tényleg". Tudom, mindig ezt mondom és mindig el is hiszem egy darabig, de ha még tovább húzzuk, azzal már aláírjuk, hogy pszichiátriai esetek vagyunk.
Talán már csak a tudat hiányzik, hogy van valaki, aki gondol ránk, vagy aki szól két kedves szót... De már ez sem teljesen igaz, mert minden békülésnél letörik egy kicsi a bizalmunkból és az érzésből, hogy akarjuk egymást. Mindketten csak várjuk, hogy a dolgok helyre rázódjanak és olyanok legyünk, mint mikor megismerkedtünk. De olyanok már nem leszünk ennyi f*szság után.
Hiába vagyok ezekkel tisztában, nem tudom elengedni. És ha majd legközelebb kimondjuk, hogy "tényleg vége", akkor ugyanúgy kibukok és ugyanúgy fog hiányozni. De már nem ez a helyzet, ami most van. Hanem az, amikor még igazán vágytunk a másik közelségére, amikor még...hmm...amikor még szerelmesek voltunk... Ez most nem tudom mi.

Hol is kezdjem? Rég írtam már. Rossz volt a gépem hetekig és én sem voltam a helyzet magaslatán, csak úsztam az árral.

Most sem vagyok túl magabiztos, de igyekszem kerülni a negatív gondolatokat és terelni minden olyan témát, amitől befordulhatok. Magyarán igyekszem nem gondolkodni. Ez gáz.
Az életem szerelmi szála eddig is elég bizonytalan, vékonyka és ...hát mondjuk ki: semmilyen volt. Most pedig még az is veszni látszik, ami eddig éldegélt. Azt hiszem feladtuk. Nem tudom mi az, amit csak én éreztem és amit csak én gondoltam. Miért húztuk volna idáig, ha ez az egész nem jelentett semmit...? Közel sem volt annyira egyszerű a helyzetünk, hogy mezei hobbi gyanánt foglalkozzunk a másikkal. Ebben egyre biztosabb vagyok, viszont minden más megváltozott. Többször érzem azt, hogy már nem akarom tovább húzni ezt az egészet. Csűrjük, csavarjuk, de sehogy sem jó. Azt is megkockáztatom, hogy túl egyformák vagyunk. Ugyanúgy állunk a másikhoz, ugyanazt várjuk...és igen, mindketten csak várunk. Mindketten túlságosan kész ötletekkel rendelkezünk. Nem tudunk bízni se magunkban, sem egymásban, hogy csak hagyjuk megtörténni a dolgokat. A folyamatos agyalás, problémázás, belegondolás, tervezés, újratervezés pedig elvonja a figyelmet a lényegről és csak felőrlődik az, ami a legfontosabb... Talán már fel is őrlődött. Nem tudom. Mindig ez van. Pár nap múlva lehet, hogy minden kezdődik előről, csak még laposabb és bizonytalanabb lesz... akárcsak eddig... aztán eljutunk a gyűlöletig... Na ezt nem akarom. Szóval részemről most vége. Vége. Tényleg vége. Csak még kell pár nap, hogy azt a pontot biztosan odabigyesszem. Amit tudtam, megtettem és igyekeztem "adni". Tőlem ennyire futja és én ilyen vagyok.

Szomorú szívre pedig nem sok orvosság van. De igyekszem magam kihúzni a gödörből és nem belefolyni mélyebb érzelmi dolgokba, nagy beszélgetésekbe. Próbálok a felszínen lebegni és csak lenni. Semlegesen, egyedül... ahogy tudok.

"...könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért velem történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viseljem el?"
(Stephen King)
 

Kérem szépen.
1. Szeptember végén járunk és még nem kezdtem el normálisan tanulni, pedig már nagyon ideje lenne.
2. Kezd bennem újra felszínre törni a nyugtalanság, ami az életem "hogyan tovább?"-ját illeti. Úgy értem, ha vége ennek a sulinak, akkor hogy indulok el az álmaim után...
3. A családom. Ha nincs probléma, csinálnak. Bármit csinálok, valaki fix, hogy bele fog kötni, én meg csak tűrök és tűrök.
4. Én vagyok a tróger egy elcseszett régi barátságban... vagy már azon túl. Nem tudom. Miért nem jut eszükbe az embereknek, hogy mindennek két oldala van? Amiben én hibáztam, azt már aláírtam és nem elég, hogy ezt nem kapom meg a másik féltől, még hazugásokat is terjeszt a hátam mögött...
5. A pasik. Pontosabban A pasi. Akivel ígérgetünk és fogadkozunk és mindig mást csinálunk, de nem engedjük el a másikat. Ha kimondjuk, hogy nem hülyítjük egymást tovább, akkor csak küszködünk és rögtön ott lyukadunk ki, ahol két nappal előtte jártunk. Ha pedig eltelik egy kis idő és már túl nagy rendben mennek a dolgok, akkor biztos, hogy bejön valami a képbe. Vagy rohama lesz valamelyikőnknek, vagy a sors rondít bele...

...de ötről a hatra... sehogy sem megy.

"Maybe he's not going to write poetry,
maybe he's not going to be thinking about you every moment,
but he gave you a piece of him - the part that he knows you can break."

Hosszabbacska kihagyás után eszembe jutott, hogy van egy blogom...
Hol is kezdjem? Beindult a tanév. Teszem, amit tennem kell... már ami a hétköznapokat és a "szürke"dolgokat érinti. De itt vannak ezek a vacak szívügyek... és annyira... nem is tudom... nincs is rá szó... Kifacsart állapotban vagyok. És nem azon a szinten, mikor semmihez sincs kedved és be vagy gubózva, hanem amikor már csinálsz bármit, csak ne kelljen agyalni.

Aki ismer, tudja, hogy a sorsszerűségben hiszek... És ha most hithű akarok maradni, akkor komoly gonjaim vannak, mert nagyon nem értem, hogy mi folyik körülöttem és miért így folyik körülöttem. A Szerelmem...(mert hát az, most mit tudok csinálni...) teljesen kikészít. Egyszerűen nem jutok ötről hatra és nem látom, hogy hogy lehetne vége. Amikor kicsit összeszedem magam és kimondom, hogy mit akarok rögtön az ellenkezőjét érzem annak, amit mondtam... Akár arról van szó, hogy hagyjuk egymást békén és ne keressen, én sem fogom; akár arról, hogy tisztalappal kezdjük újra... Nagyon furcsa tőle, hogy még mindig jön és még mindig akar. Nagyon büszke ember és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mi hozta a változást. Mindig ezt hiányoltam belőle és most, mikor felmutatja, hogy tud így viselkedni és kezét-lábát töri, hogy kedvemre tegyen és tolerál mindent (!!! a tűrőképessége kb. 500 %-os fejlődést mutat !!!), akkor folyton az jár a fejemben, hogy vajon mikor fog megint bekattanni, meddig fog tartani ez a fene nagy ragaszkodás... Nagyon félek tőle...
Mindeközben pedig képbe jött valaki, akinek nem merem...vagy talán nem akarom magamra venni a jeleit és nem tudok rájuk reagálni. És tök mindegy, hogy ezzel az illetővel mi lehetne vagy mi nem, akarnám-e vagy sem... már megint egy olyan ember, akit nem tudok hova rakni... 5 mondatából 1-et értek meg és a tetteit sem tudom hova rakni magamban... Nem jelent ez semmit amúgy, csak... tényleg nem értem mi miért alakul így.

Semmi új, köszönöm, élek. Kb. ennyi.
Iszonyúan elfáradtam az elődásokon, főleg a nagy utazások viseltek meg. Ez az alszunk - nem alszunk, eszünk - nem eszünk, iszonk - nem iszunk, beszélünk - nem beszélünk, jó - nem jó, szeretem - nem szeretem... kicsit megviselt. Amúgy talpon vagyok. Mert van mit tennem. Kicsit mintha kezdenék visszatérni a régi önmagamhoz. Végre megint merek cselekedni, merek nyitni emberek felé és merek merni... jobb így.

Érzelmileg egyre jobban merülök. Nem tudom mit csinálok, vergődök magam körül. Furcsa dolgok jutnak eszembe. Semmi letargikus, nem félreértendő!!! Csak sokszor próbálom össze passzintani az érzéseimet a gondolataimmal és... annyira különös dolgok sülnek ki belőle, hogy csak nézek magam elé. Holnap megint előadás, ma sulis ügyeket intéztem, tegnap ea. volt... És mindjárt kezdődik a suli. Nem tudom utolérni magam.

Ja, és eszek. Folyamatosan, megállás nélkül. Sok heti táplálékot próbálok pótolni és nem tudok betelni az ízekkel... Na meg hát...

Két hét után sikerült újra eljutnom ide is. Végre nem kellett ébresztőre kelnem!!!!!!!! Nagyon fáradt voltam már. Délután megint megyek próbára és kezdődik minden előről, de ez a 10 óra alvás helyre rakott.

Tegnap volt a szokásos itthoni nagy ea., ritkán mondok ilyet, de megérte készülni! Tényleg mindenki oda rakta magát! És a jól megszokott nyári séma: emberekben csalódok eközben, míg másokat egyre jobban megszeretek és egyre közelebb engedek magamhoz. Furcsa érzés volt úgy színpadon állni, hogy "Úristen, remélem tetszik Anyunak és nem unja halálra magát...!" Na meg, hogy délelőtt 10 után már a barátnőmnél voltam, mert a hajunkat csináltuk.... Nem is én vagyok...
Jó ez, hogy tudok megint lelkesedni. Már hiányzott.

Érzelmi életem... nem tudom van-e... Van. Azt hiszem. De meglehetősen kopár, kietlen puszta egy jókora délibábbal. Nem akarom elrontani a kedvem, most ebbe nem folyok bele. Iszom tovább ezt a kávét, összeszedem magam és próbálok vissza zökkenni az előző két hét hangulatába.

Nyár van. Kicsit sikerült larázni a gondjaim felét. Másik fele viszont annál nagyobb hangsúlyt kapott. Talán nem meglepő így a nyár közepén, hogy a szívügyekkel vagyok a legnagyobb bajban. Reggel azzal kelek és este azzal fekszem, hogy nyugtatom magam. Nem lesz baj, nincs baj, majd jön valaki, aki mellett vagy aki miatt elfelejtem Ő-t.
Vártam. Nem jött. Még. Ezért megintcsak érthető módon kénytelen voltam választani, ha már engem nem választanak. Így jött életembe Bono. Igen. Jó kis pótlék. Édesen énekli, hogy Vid or vidáúút júúúúúúú, áááá, áj kent líííív vid or vidáúúúúút júúúúúúúúúú!!!!!!!! Augusztusban 2 zágrábi koncertjük lesz...hmm.. Egyiken sem leszek ott. (De persze csak azért, mert vigyázok a 4 gyerekre.)
Fhu, ez még nekem is sok magamtól.

Lényeg: tanácstalan vagyok. Még van egy hónap a nyárból, szeretném kihasználni. Lesz egy csomó előadás, utazunk majd sokat. Nem lesz oylan sok időm agyalni és várhatóan mindig történni fog körülöttem valami... még az is megeshet, hogy valaKi fog történni. Nem tudom. Remélem.
Közben jútyúbon valami ismeretlen f*llosz írkál tök érthetetlen dolgokat. Emberek beszélnek meg velem találkát, majd lemondják. Aztán én beszélek meg emberekkel találkát és lemondom. Valamikor nem veszem fel a telefonomat, ha az orrom előtt csörög, akkor sem. Valamikor pedig ok nélkül hívok fel embereket, csak hogy kontakt legyen. Hát itt tartok.
Milyen jó lett volna, ha azzal egyidőben, hogy kiszőkülök, az állandóan kattogó parányi agyam is felszívódott volna...
Na de igyekszem pozitívan gondolkodni, nem gyártani a problémát addig amíg nincs. Majd ráérek forgatni magam, amikor ott áll előttem. Pont.
Addig is éljen Bono és a képzeletbeli kutyám.

"Egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt.
Egyetlen szót vésett bele: elmúlik."

Hogy is kezdjem? Hmmm...
Néha már muszáj felületesnek lennünk. Néha tényleg el kell fordítanunk a fejünket és azt mondani, hogy az élet igenis gyönyörű és elsősorban élhető. Más különben miért is vagyunk itt? Ha tényleg minden rossz, ha tényleg mindenki gonosz és sunyi, akkor miért nem mondtunk már nemet a saját életünkre? Mert Élet pajtás bizony sokszor feladja a leckét, de elképesztő jó dolgokat tapasztalhatunk meg. Persze, mikor padlóra kerülünk vagy csalódunk, nem sok minden vigasztal minket és ideig-óráig elviselhetetlen minden. Aztán mikor eleget szomorkodsz és messzebb is látsz az orrdonál, akkor rájössz, hogy ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni és onnantól kezdve minden egyes boldogtalan pillanatoddal csak magad allatt vágod a fát és csak magadtól veszed el az időt. Én nagyon ki tudok akadni, nagyon antiszoc tudok lenni, de újra és újra be kell látnom: nem olyan rémes dolog az élet.
És most ne feltételezze senki, hogy valami grandiózus változás kopogtatott nálam, aminek okán újra nagy az optimizmusom. Nem. Semmi. Se lottó ötös, se kölyök kutya, se szerelem. Semmi. Csak eleget szomorkodtam. Most az "egyszer fent" jön. Mostanában mindig a Szörny Rt. jut eszembe, mikor kiderül, hogy a gyerekek nevetéséből sokkal több energiát nyerhetnek, mint a sikolyokból. :) Azt hiszem valami ilyesmi jár az én fejemben is. Elkerülhetetlen némi szomorúság, nagy pofonok, dühítő és buta emberek, de már csak magunk miatt is jobb, ha átnézünk rajtuk amennyire csak lehet...és amikor már tényleg csak ez segít.
Ma is, tegnap is és úgy mostanában általában sokan kezdték el megint a rettentő drámai énjüket elővenni és ez nekem nagyon nem tetszik. Ha nincs gond, csinálunk?!?!?! És én mindezt kezeljem hasonló letargiával, mert akkor vagyok jó barátnő? ...inkább nem mondok semmit. Pedig aki ismer, tudja, hogy tőlem sem áll távol a "színpadinagyhűhó" életérzés, csak ugyebár vannak határok.

Nyár van, semmi dolgom. Csak ülök itthon és jár az agyam és nem alszok. Magamhoz híven megint nagy elhatározások fogalmazódtak meg fejemben... Nem görcsölök, de ideje lenne már tényleg arccal előre élni...

Eddig mindig azon voltam, hogy próbáljak empatikus lenni mindenkivel aki csak kicsit is fontos számomra. Mindig törekedtem a türelemre ha másokról volt szó, bár nem mindig jött össze. Magamat viszont alapból sürgettem, hajszoltam magam ugyanúgy, ahogy a környezetem. Mindenkinek egyszerre megfelelni meg mindig mindenhez jópofát vágni és erkölcsileg a lehető legszebben cselekedni...
Kérem szépen...vége. Ha érzelmi analfabéta vagyok és majd megszakadok, hogy tudjak XY-nak mondani valamit és még én érzem hülyén magam, hogy nem tudom mások problémáját megoldani...akkor ez van. Nem túl sok ember tolong a környezetemben, aki hasonló aktivitással érdeklődik hogylétem felől. Ez nem baj. Akit ki lehet használni, evidens, hogy ki is fogják használni. De mostmár nálam is betelt a pohár. Ezt egyébként teljesen higgadtan írom.
A hóbortjaim pedig...vannak. Kész. Ezekkel érzem jól magam. Ha ilyen vagyok, akkor ilyen vagyok. És nem fogok azért forgolódni este, mert nem bújok ki a bőrömből.

Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni - mert felelni kell ! -
Az életedet hol hibáztad el ?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett ?
Felelj ! Tudod az átkozott helyet ?

Ha menned adná isteni csoda,
Mondd : visszamannél még egyszer oda ?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd ?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont ?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is ?

Miért ? Miért ? Új célokért ? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy ?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint ?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért ?
 

Nagyon kába voltam egész nap, a fejem is megfájdult, gondoltam nincs semmi dolgom, alszom egyet. Bár ne tettem volna. Oké, szoktam orbitális baromságokat álmodni és valamikor még napokig a fejemben van, de ez a mostani kész agyrém. Előre is bocsánat, hogy ilyemsivel traktálom a népet - bár olyan nagyon nagy létszámmal nem jártok erre XD - de muszáj leírnom. Íme:

Hétvége. Mindeki itthon, anya fekszik a kanapén, én valamiért bemegyek hozzá, mikor megpillantom az erkélyen száradó undorító, ocsmány ruhát és eszembe jut, hogy nekem aznap BÁLBA KELL MENNEM! Nekem. Abban a fakó zöld ruhában, ami alá mesebeli abroncsot kell venni. Mindenesetre valamiért nem ellenkeztem, elmentem hajat mosni. Mindezt egy órával az indulás előtt. Törölközőt akartam kivenni az ajtó melletti szekrényből, amikor a földön megpillantottam 3 kisciciát az anyukájukkal. Mondom basszus, ezek hogy kerülnek ide. De nem baj, szeretjük az állatokat, csak mennem kell készülni. Mikor épp próbáltam magamra tornázni az abroncsot, kijöttem a fürdőből, hogy elférjek. Lépnék be a szobámba és mit ad isten? A macskák (a 3 kicsi) bent ül a nyulam ketrecében (ami már bent sincs) a nyulam társaságában (aki már nem él velem) és PÓKEREZNEK!!! Azért volt borzalmas látvány, mert a nyuszim félig átváltozott az anyamacskává + nagyon rémült feje volt az össze állatkának. Közben már teljesen idegbeteg voltam, mert tudtam, hogy nem leszek kész időben. Újra bementem anyához, megkérdezni, hogy mégis mit keresnek ott a macskák? Erre választ ugyan nem kaptam, de jobbnak láttam ha nem akkor veszekszem, hanem készülök gyorsan. Ismét a szobám...és már egy NAGY KOCA ÁLL A KETREC HELYÉN! Iszonyú büdös is volt, végképp besokalltam. Annyira, hogy próbáltam álmomban ordítani, de akkora gombóc volt a torkomban, hogy már nem tudtam tőle hangot kiadni. Apának mondtam kétségbe esve, hogy ez a disznó agyon fogja nyomni a nyulamat. És abban a pillanatban, hogy kimondtam, tudtam, hogy ez kész tény és meg is történt. Teljes pánikban, idegroncsként ismét a parasztudvarrá változott szobámba indultam. Na mit látok út közben egy szál törölközőben? A folyosó közepén vár a fiatalember, akivel a bálba kell mennem. A legjobb, hogy a srácot - Zolit - a nyolcadikos ballagásunk óta nem is láttam és soha nem is érdekelt. Megkértem szépen, hogy távozzon. Én rögtön továbbmentem a szobába, ahol már olyan látvány várt, amit tényleg nem lehet leírni. Ilyen tehetetlennek még soha sem éreztem magam.

Fuuuu...szóval a fantáziámmal nincs gond. Félni fogok elaludni ezek után. Mekkora hülyeség... és hogy én ezt most miért írtam le?

"Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid. Remélem, te tele leszel jóval. Remélem, látsz majd olyanokat, amin ledöbbensz. Remélem, érzel olyat, amit addig még sosem éreztél. Remélem, találkozol emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem, olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem, lesz erőd, hogy újra elkezdd..."

Annyira hihetetlen, hogy tavaly ilyenkor még érettségiztem. Annyi minden történt az utóbbi egy évben. Csomó olyan dolog, amire nem lehet felkészülni, csupa meglepetés és próbatétel... Csak egyetlen egy dolog nem változott: megint beivódott az életembe néhány elcsépelt bölcsesség, ami igaznak bizonyult és amit - azt hiszem - mindenki csak a maga kárán tud igazán megtanulni.

Az egyik, hogy akárki akármennyire szeret vagy Te akármennyire szereted őt, nem számíthatsz rá 100 %-osan és nem fogsz tudni minden szerettednek egyszerre megfelelni. Ezért csak élni kell. Úgy, hogy a lehető legjobb legyen NEKED. Kellenek kompromisszumok, tekintettel kell lennünk másokra, de mindenki a saját kis életét, a saját kis történetét élje. A másik pedig, hogy nincs olyan férfi, aki neked van kitalálva. Max olyan, akit x ideig kicsit elvakultságból, naivitásból már-már tökéletesnek, a másik felednek látsz. Persze vannak nagy találkozások, ezt nem vonom kétségbe. Van őszinte szerelem és talán még a 21. században is létezik a holtomiglan-holtodiglan... de egy Férfival ( a nagy betű nem véletlen) egy Nő sem fog békében és harmóniában élni, lehet akármilyen szexistennő vagy akármilyen toleráns, szép és főleg okos.
Tudom, nem mondtam újat és magamért még felírni is kár volt, mert én ezt már el nem felejtem...de hátha vannak az erre tévedők közt olyanok, akik egyet értenek velem...

Mára teljesen belebonyolódtam a mindenféle kapcsolatokba itt a környezetemben. Már nem tudom, kihez mikor szólhatok, kire mikor számíthatok és hogy én kinek az oldalán állhatok teljes mellszélességgel...
Annyi mindent elvesztettem egy év alatt... Mostmár azt sem tudom, hogy mim van. Nem akarok többet veszteni...

"Sokszor van, hogy azt az egyet, amit a legjobban akarunk, nem kaphatjuk meg. Összetöri a szívünket, kikészít. A vágy tönkreteheti az életünket. De bármilyen nehéz is akarni valamit, azok szenvednek a leginkább, akik nem tudják, mit akarnak."

Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül.
A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat, mint a másik őt; viszont nem megy másképp, ahhoz, hogy a dologból kijöhessen valami, az egyiknek okvetlenül jobban kell szeretni a másikat, mint ahogy az őt szereti, feltéve persze, hogy a kosárnak volt valaha tartalma: kölcsönös vágy és megkívánás. Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.

"A függőséggel az a helyzet, hogy sosem végződik jól, mert végül bármi is hozott minket mámoros állapotba idővel a jó érzés elmúlik és felváltja a fájdalom. Azt mondják, hogy addig nem szokhatsz le, amíg padlóra nem kerülsz, de honnét tudhatod, hogy mikor kerülsz oda, mert nem számít, hogy ez a dolog mennyire fájdalmas, néha... lemondani róla sokkal fájdalmasabb."

...még mindig csak a határok...

Ezt a leveled azért írom Neked - igen, Neked! - mert úgy érzem szükséged van rá. Összetörtél. Nem engem. Te vagy összetörve. Talán most, talán már évekkel ezelőtt történt, de annyi biztos, hogy így nem mehet tovább.
Tudod, hogy nem ragaszkodom a normákhoz és nem hiszek abban, hogy mindent a nagykönyvben megírt sorrend szerint kell végigjárni. Az élet meglepő dolgokat produkál. Nem lehetünk mindig a toppon. De te már nem csak a normáktól távolodtál el és nem csak tőlem, hanem az egész élettől. Ha nem tudnám, hogy az igazi énedet ismerem és csak egy idegen lennél, aki szembe jön velem az utcán, azt hinném Rólad, hogy nem szeretsz már semmit sem csinálni, nincs, ami hajtson és nem vagy kíváncsi az emberekre. Pedig szinte senki sem TUD úgy élni, mint Te. Mert mint tudjuk: élni tudni kell. Ha valakiben, hát benned ott van minden, ami a nagybetűs élethez szükséges. Persze ember vagy és elbukhatsz, lehetnek rossz napjaid és rossz időszakaid, de soha soha sem szabad elfelejtened, hogy honnan hova jutottál. Ezt főleg akkor szokták az emberek eszébe juttatni, mikor sikeresek lesznek és "elszállnak". De amikor ilyen hangulaban kelsz fel, mint mostanában, jusson eszedbe, hogy milyen mélységekből jutottál el azokba a magasságokba, amikbe csak nagyon kevesen. Jusson eszedbe, hogy azt a fajta emberséget, amivel ma élsz, hogyan tanultad meg. Kik azok, akiknek köszönhetően érezted már magad önfeledten boldognak és kik álltak melletted akkor, amikor este elégedetten feküdtél le és reggel energiával tele ébredtél. Ők most is melletted állnának, ha esélyt adnál nekik. Aki a sikert nem irigyelte Tőled, az biztosan szeret. És akik szeretnek, azoknak nem kell magyarázkodnod, hogy mi miatt érzed most magad úgy, ahogy. Ők rád néznek és tudják. Én is tudom, de már nem engeded, hogy melletted álljak.
Te tudod, hogy miért. Rendben van. Csak annyit kérek, hogy ne süppedj bele ebbe. Ne várj tovább.

Hisz mostmár Quimby-éktől azt is tudjuk, hogy:
Ami ma még az ajtón bejön, holnap a kulcslyukon kimegy.

Sokat gondolok mostanában arra...hm. Tulajdonképp a nap 24 órájában azon kattog parányi agyam, hogy hova tovább? Milyen érveket tartsak szem előtt? Mi fontosabb? Mennyire számít mások véleménye? Aztán mindig van egy dolog ami eszembe jut: ez az én életem, a francba is!

Annyira könnyen adunk tanácsot, olyan könnyen ítélkezünk azokban a helyzetekben is, amiket a saját bőrünkön még nem tapasztaltunk. Állandóan olyan véleményeket kapok, amiket bár szépen megfogalmaznak és becsomagolnak, egyáltalán nem érzek hitelesnek. A saját álmomat én álmodtam meg, nem más. Nekem kell elérnem és nem másnak. A saját eszközeimmel. Tehát a döntéseimet is nekem kell meghoznom. Örülök az építő kritikának és örülök, ha valaki jószándékkal figyelmeztet, még akkor is, ha nem olyan dolgot hallok, amilyet szeretnék. De kezdek kicsit besokallni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek olyan emberek, akiknek szeretnék megfelelni. Vannak mércéim magammal szemben is és persze van az a bizonyos általánosan elfogadott norma. Ezek már önmagukban is elég nagy halmazt alkotnak ahhoz, hogy komoly fejtöréseket okozzanak egy-egy döntés meghozatala előtt. Szóval köszönöm, igazán nincs szükségem "jóakarókra", bölcsebbekre, okosabbakra, szempilla rebesgetőkre és szájhúzgálókra! Sőt, olyanokra sem, akik ugyanezt csak a hátamnál merik megcsinálni. Elhiszem, hogy nagyon sok okosat olvastak a különböző női magazinokban és igyekeznek a dél-amerikai sorozatokból is tanulni, de köszönöm, én nem az olvasmányos élményeimet szeretném az életemnek tekinteni. Elvileg nem falun vagy tanyán élek, hogy mindenki mindenkiről mindent tudjon, mégis olyan érzésem van.

De éljenek a pozitív gondolatok: az utóbbi időben történtek csak ösztönöznek, hogy a lehető leggyorsabban iszkoljak el innen!

"Mondta egy puha pöcsű, a többi meg ismétli..."

Félek, hogy ha most elengedem, soha többé nem lesz közünk egymáshoz. Tudom, hogy a mostani helyzetben sincs sok, de az a kevés kis kontakt is olyan sokat jelent nekem ezekben a napokban, hogy nagyon nehéz róla lemondanom. Úgy gondolom neki is. És nem igazán tudom hova rakni ezt az elengedés témát... A címbe foglalt gondolat igaz egy olyan helyzetben mikor valaki azért megy el, mert valahol egy jobb/ szebb/ örömtelibb élet várhatja. Igaz akkor, ha van miért feladni a helyzetet. De most?
Nem látok semmit, ami miatt úgy kellene éreznem, hogy tróger vagyok, ha nem hagyom magára és nem fordítok neki hátat.

Soha nem akartom ilyen lenni. Függni másoktól. Annyira sz*r, hogy boldoggá tesz a Rúzs és New York nézése... Bánt, hogy az egész életem olyan mederbe került, amilyet soha nem akartam. És nem látom a kiutat. És mondjak le Róla is? Annyiszor próbáltam már elhinni, hogy minden rosszra jó jön és annyira próbáltam bízni mindenben, de aligha igazolódtak be...
Én egyre kevésbé bírom ép ésszel.

Még most is inkább lent, mint fent. Végülis van ilyen. Egy valami viszont nagyon meglepett.
Egyedül maradtam. Egy egész hétig voltam a nővéremnél úgy, hogy egyetlen egyszer találkoztam az egyik barátnőmmel. Két másik emberrel beszéltem ugyan, de csak felületesen és kb. 2 perc volt az egész. És még egy ember felmentve, mert elutazott. De lényegében ez is mindegy. A barátaink is lehetnek rossz passzban, lehetnek túlterheltek...stb. Egyetlen problémám van az egésszel: ha felhívom őket 2 hét után és arcoskodnak. Nem kérdez semmit, csak kijelenti, hogy aznap nem ér rá, mert du. konditerembe megy, este pedig bulizni. Például. De előtte 3 héttel nekem sírta el, hogy mennyire rosszul áll anyagilag. Örülök, ha rendbe jön az élete, de hányok attól, ha csak a bajban vagyok mentsvár és nem tűnik fel neki, hogy ha eltűnök, ha rosszul vagyok. Mindeközben magabiztosan építik a kapcsolataikat rám hivatkozva és ha kérdeznek rólam, kijelentik, hogy "persze, jól van!" Én a végletekig próbálok türelmes lenni azokkal, akiket szeretek. Úgy gondolom, hogy nagyon sokat nyelek. De mostmár eljött a pont, mikor azt mondom, hogy nem érdekel. Az első leendő alkalommal hátat fordítok ennek az egésznek és felszívódok. Költözöm. Egyre biztosabb. Amiket és akiket eddig sajnáltam volna és úgy gondoltam, hogy hiányoznának, most sorban dőlnek ki a sorból. Végülis megkönnyítik a helyzetemet.
Hát kérem szépen...egyre kevésbé csodálkozom, hogy egyre jobban hiányzik a nyulam.