Hol is kezdjem? Rég írtam már. Rossz volt a gépem hetekig és én sem voltam a helyzet magaslatán, csak úsztam az árral.

Most sem vagyok túl magabiztos, de igyekszem kerülni a negatív gondolatokat és terelni minden olyan témát, amitől befordulhatok. Magyarán igyekszem nem gondolkodni. Ez gáz.
Az életem szerelmi szála eddig is elég bizonytalan, vékonyka és ...hát mondjuk ki: semmilyen volt. Most pedig még az is veszni látszik, ami eddig éldegélt. Azt hiszem feladtuk. Nem tudom mi az, amit csak én éreztem és amit csak én gondoltam. Miért húztuk volna idáig, ha ez az egész nem jelentett semmit...? Közel sem volt annyira egyszerű a helyzetünk, hogy mezei hobbi gyanánt foglalkozzunk a másikkal. Ebben egyre biztosabb vagyok, viszont minden más megváltozott. Többször érzem azt, hogy már nem akarom tovább húzni ezt az egészet. Csűrjük, csavarjuk, de sehogy sem jó. Azt is megkockáztatom, hogy túl egyformák vagyunk. Ugyanúgy állunk a másikhoz, ugyanazt várjuk...és igen, mindketten csak várunk. Mindketten túlságosan kész ötletekkel rendelkezünk. Nem tudunk bízni se magunkban, sem egymásban, hogy csak hagyjuk megtörténni a dolgokat. A folyamatos agyalás, problémázás, belegondolás, tervezés, újratervezés pedig elvonja a figyelmet a lényegről és csak felőrlődik az, ami a legfontosabb... Talán már fel is őrlődött. Nem tudom. Mindig ez van. Pár nap múlva lehet, hogy minden kezdődik előről, csak még laposabb és bizonytalanabb lesz... akárcsak eddig... aztán eljutunk a gyűlöletig... Na ezt nem akarom. Szóval részemről most vége. Vége. Tényleg vége. Csak még kell pár nap, hogy azt a pontot biztosan odabigyesszem. Amit tudtam, megtettem és igyekeztem "adni". Tőlem ennyire futja és én ilyen vagyok.

Szomorú szívre pedig nem sok orvosság van. De igyekszem magam kihúzni a gödörből és nem belefolyni mélyebb érzelmi dolgokba, nagy beszélgetésekbe. Próbálok a felszínen lebegni és csak lenni. Semlegesen, egyedül... ahogy tudok.