Hogy is kezdjem? Hmmm...
Néha már muszáj felületesnek lennünk. Néha tényleg el kell fordítanunk a fejünket és azt mondani, hogy az élet igenis gyönyörű és elsősorban élhető. Más különben miért is vagyunk itt? Ha tényleg minden rossz, ha tényleg mindenki gonosz és sunyi, akkor miért nem mondtunk már nemet a saját életünkre? Mert Élet pajtás bizony sokszor feladja a leckét, de elképesztő jó dolgokat tapasztalhatunk meg. Persze, mikor padlóra kerülünk vagy csalódunk, nem sok minden vigasztal minket és ideig-óráig elviselhetetlen minden. Aztán mikor eleget szomorkodsz és messzebb is látsz az orrdonál, akkor rájössz, hogy ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni és onnantól kezdve minden egyes boldogtalan pillanatoddal csak magad allatt vágod a fát és csak magadtól veszed el az időt. Én nagyon ki tudok akadni, nagyon antiszoc tudok lenni, de újra és újra be kell látnom: nem olyan rémes dolog az élet.
És most ne feltételezze senki, hogy valami grandiózus változás kopogtatott nálam, aminek okán újra nagy az optimizmusom. Nem. Semmi. Se lottó ötös, se kölyök kutya, se szerelem. Semmi. Csak eleget szomorkodtam. Most az "egyszer fent" jön. Mostanában mindig a Szörny Rt. jut eszembe, mikor kiderül, hogy a gyerekek nevetéséből sokkal több energiát nyerhetnek, mint a sikolyokból. :) Azt hiszem valami ilyesmi jár az én fejemben is. Elkerülhetetlen némi szomorúság, nagy pofonok, dühítő és buta emberek, de már csak magunk miatt is jobb, ha átnézünk rajtuk amennyire csak lehet...és amikor már tényleg csak ez segít.
Ma is, tegnap is és úgy mostanában általában sokan kezdték el megint a rettentő drámai énjüket elővenni és ez nekem nagyon nem tetszik. Ha nincs gond, csinálunk?!?!?! És én mindezt kezeljem hasonló letargiával, mert akkor vagyok jó barátnő? ...inkább nem mondok semmit. Pedig aki ismer, tudja, hogy tőlem sem áll távol a "színpadinagyhűhó" életérzés, csak ugyebár vannak határok.