Nyár van. Kicsit sikerült larázni a gondjaim felét. Másik fele viszont annál nagyobb hangsúlyt kapott. Talán nem meglepő így a nyár közepén, hogy a szívügyekkel vagyok a legnagyobb bajban. Reggel azzal kelek és este azzal fekszem, hogy nyugtatom magam. Nem lesz baj, nincs baj, majd jön valaki, aki mellett vagy aki miatt elfelejtem Ő-t.
Vártam. Nem jött. Még. Ezért megintcsak érthető módon kénytelen voltam választani, ha már engem nem választanak. Így jött életembe Bono. Igen. Jó kis pótlék. Édesen énekli, hogy Vid or vidáúút júúúúúúú, áááá, áj kent líííív vid or vidáúúúúút júúúúúúúúúú!!!!!!!! Augusztusban 2 zágrábi koncertjük lesz...hmm.. Egyiken sem leszek ott. (De persze csak azért, mert vigyázok a 4 gyerekre.)
Fhu, ez még nekem is sok magamtól.

Lényeg: tanácstalan vagyok. Még van egy hónap a nyárból, szeretném kihasználni. Lesz egy csomó előadás, utazunk majd sokat. Nem lesz oylan sok időm agyalni és várhatóan mindig történni fog körülöttem valami... még az is megeshet, hogy valaKi fog történni. Nem tudom. Remélem.
Közben jútyúbon valami ismeretlen f*llosz írkál tök érthetetlen dolgokat. Emberek beszélnek meg velem találkát, majd lemondják. Aztán én beszélek meg emberekkel találkát és lemondom. Valamikor nem veszem fel a telefonomat, ha az orrom előtt csörög, akkor sem. Valamikor pedig ok nélkül hívok fel embereket, csak hogy kontakt legyen. Hát itt tartok.
Milyen jó lett volna, ha azzal egyidőben, hogy kiszőkülök, az állandóan kattogó parányi agyam is felszívódott volna...
Na de igyekszem pozitívan gondolkodni, nem gyártani a problémát addig amíg nincs. Majd ráérek forgatni magam, amikor ott áll előttem. Pont.
Addig is éljen Bono és a képzeletbeli kutyám.