Nem jutottam ötről a hatra. Nem történik semmi. A dolgok csak megtörténnek, én meg csak nézek ki a fejemből.
Suliba járogatok. Csomó helyre leadtam az életrajzom, jelentkeztem, de alig van felvétel és sehonnan sem kaptam vissza jelzést.
Hiányzik a nyulam. Nagyon.
Az emberekkel nem nagyon tudok mit kezdeni. Csak néhány baráttal tudok beszélgetni, másokkal most nem nagyon találom a közös hangot.
Van bennem egy kis félsz, mert egy hétig a nővéremmel leszek. Segítek a baba körül, mert a férjének el kell utaznia. Nem mondom, hogy teher, de tartok a helyzettől.
Itt a tavasz. Ez jó. Csak az a probléma, hogy ebben a jó időben kedve támad az embernek kiszaladni a világból, de nem lehet, mert bizony a hétköznapok azok ugyanabban a monotonitásban mennek tovább.
Jelenleg szerelem nincs és egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy megszilárdult ez a helyzet. Szóval csak tengek, lengek.

Próbálom magam lekötni. Takarítok ha kell, ha nem. Jövök, megyek, ámulok, bámulok, teszek, veszek, eszem, iszom, dínom, dánom....

"A szeretetnek nincs oka.Van.Támad.És ha valóban feltámad kifogyhatatlan.Aki megérzi magában ezt az erőt,az szerény lesz.Van ereje felülemelkedni bármi veszteségen.A szerénység növeli az önbizalmát.Akinek van önbizalma nyugodt.Egyre többet képes belátni,átlátni helyzeteket,felfogni az összefüggéseket,beleélni mások helyzetébe.Tehát mind könnyebb szeretnie:megengedi magának a mindent-megbocsátás őrült luxusát."
(Müller Péter)

"Míg nem voltál, nem gondoltam, hogy másnak is érezni kellene, ha nekem belül fáj."

"Az embernek a szeretetben maga mögött kellene hagynia minden részleges ítéletet, hogy a másikat egészen érinthesse; szeretete tulajdonképpen az, hogy megbocsátásból megbocsátásba lép."

"Élj gyengédségben, és bármikor állj készen a búcsúzásra!"

"Egy férfi olyan szerelmes lehet egy nőbe, hogy az egész valóját eléje terítheti, melléje lehozza a csillagos eget, de szerelmében akár csodát is csinálhat, és a nő mégiscsak félig tudja visszaszeretni. Tudod- e, miért? Mert annak a férfinak, akármit csinál is, erre a nőre vonatkozólag ennyi a gyújtóhatása. Egy másik férfi viszont csak ránéz ugyanerre a nőre, egy hangot kiejt, egy parányi gesztust csinál, s a nő már izzik belül, mint a fehérre melegített vas. Oly gyúlékony erre a férfira. És ez ellen nem lehet tenni semmit."

"Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a "magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy működik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok... Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval így élünk."

Müller Péter

"Nézd, egy vörös pókliliom. Tudod, miért nevezik az emberek a búcsú virágának?
A pókliliom virága és levele sosem látható egyszerre. Amikor a levelek elszáradnak és lehullanak, akkor kezd nyílni a virág. Olyannyira vágynak egymás után, hogy rügyeket és bimbókat növesztenek. Bár soha nem találkoznak, az idő múlásával továbbra is vágynak egymásra."

Számtalan eszmét, elképzelést, bölcsességet, jótanácsot, dalszöveget... stb.-t hallottunk már a szerelemről. Igazából mégis mindenki bajban van vele. Vagy azért, mert van, vagy azért mert nincs az életünkben. Van amikor plátóinak érezzük és egyik napról a másikra mellettünk áll, akit szeretünk. Máskor evidensnek tekintjük a másik közelségét és egyszer csak arra ébredünk, hogy nem része többé az életünknek.
A szerelem nagyon sokféle lehet. A Föld minden egyes kapcsolata más. Egy ember életének minden kapcsolata más - az elsőtől az utolsóig. Sokszor nehéz megtalálni a megfelelő utat. Csak egymásnak kell megfelelnünk? Nem számít mások véleménye? Egy percre elhisszük és mikor szembesülünk az első becsmérlő tekintettel, rögtön megütközünk.

Számtalan féle szerelem van. És igen, szerintem a soha be nem teljesült szerelem is szerelem. Sőt! Azok a vágyak a legemésztőbbek, amik soha sem teljesülhettek be. Örökre bennünk marad és lehet, hogy egy következő érzelem parázzsá csillapítja, de soha sem tudhatjuk, mikor jön újra szembe velünk az utcán. Abban a pillanatban minden újjá éled bennünk és sokáig nem tudunk majd csillapodni. Mindegy, hogy Vele találkozunk, vagy csak egy buszon hallott anekdota emlékeztet rá, egy régi dal szólal meg a bevásárló központban vagy egy hasonló hang szólal meg mögöttünk az utcán. Vannak dolgok, amik örökre bennünk élnek, talán épp amiatt, hogy sohasem teljesülhettek be.

És igen...talán Ő is így fog érezni még évek múltán is.

A belinkelt video mondanivalójánál jobbat nem tudok írni, úgyhogy csak röviden a tényeket, amik történtek:
1. Nyúlurat meglátogattam. Felzaklatott. Jó volt látni, de nagyon elszomorított. Itt kis kedvenc volt, ott egy állat a sok közül. A gondozója pedig vadparaszt. (Ritkán mondok ilyet emberekre, de talán neki is jobb helye lenne egy ketrecben...)
2. Tegnap voltunk Erdélyben előadáson. Elgondolkodtat mindig és nagyon feltölt lelkileg. Itthon az emberek sokszor a Himnuszt sem állják végig tisztességesen, ott még a Nemzeti dalnál is felállva énekelt mindenki.
3. Emberek tömegeit engedik el a munkahelyeikről, én pedig most próbálok szert tenni egyre... Miért érzem úgy, hogy reménytelen?...???
És végül a video. Azt hiszem az ember szó ilyen jellemet fed eredetileg. Kár, hogy nagyon ritkán találkozunk ilyen lelki erővel...

www.youtube.com/watch

Végre úgy néz ki, hogy jobban vagyok. (Kopp-kopp.) Az utóbbi hetekben már előadásokra jártam, feszegettem a határaimat és úgy érzem , ha vigyázok magamra már csak jobb lehet. Igaz, most a bölcsességfogam kezdett el fájdogálni, de ez egész kellemes érzés az eddigiekhez képest.

Azt hiszem egy olyan szakasz van mögöttem, ami nagyon tanulságos volt. Itt az ideje, hogy új fejezetet kezdjek az életemben. Úgy érzem mostmár tudom, hogy miket kell figyelmen kívül hagynom - még ha fáj is megtenni - és mik azok amikkel foglalkoznom kell - még ha nem is akarok. Néhány dolog átértékelődött bennem és van, ami megszilárdult. Annyi biztos, hogy egyre inkább felfogom: a saját életemnek én vagyok "az ura" és csak kevés esetben, kevés embernek tartozom elszámolással. Sokat segítene, ha már látnám a tavasz jeleit. Holnap megyek meglátogatom nyuszkót. Először. Már nagyon várom, de félek is kicsit. Remélem, hogy a zoo jót fog tenni a lelkemnek, ahogy eddig mindig.
Jó volt látni mostanában azt a néhány embert, akivel úgy érzem, hogy egy nyelvet beszélünk és akikkel javarészt ugyanúgy látjuk a világot és ugyanabban hiszünk/reménykedünk. Nincs túl sok ilyen ember, de velük ha csak 5-6 mondatot beszélek, attól is jobban érzem magam. Jó, hogy vannak, akik előtt nem kell meggondolnom, hogy hogyan fogalmazzak és tök őszinte lehetek velük, mert van értelme őszintének lennem.

Kicsit el vagyok andalodva, egész nyugisan nézek most a világra és vannak, akik ezt nem értik. Talán közömbösnek tűnök. Nem tudom. Úgy érzem változok.

Ha a címbe foglalt klisé igaz, akkor úgy vélem nagyon vicces életem lesz.

A szerencsétlenség netovábbjának érzem magam mostanság, de szerencsére nem süppedtem bele a sírásba. Már csak nevetni tudok ezen az egészen. Az életem csupa öröm. Tényleg.

Pl.:

• Irtózatosan hiányzik Nyúlúr! - De nevetek, mert "milyen gyermeteg dolog egy kisállat miatt sírni hetek elteltével is".
• Eü-i állapotom határos egy öreg kóbormacskáéval. - De nevetek, mert 19 éves vagyok és hipp-hopp túl leszek rajta, hisz biztos, hogy ennél már csak jobban lehetek.
• Az ember próbálja magát feldobni, hát visszamegy a régi társulathoz, hogy egy most készülő mesedarabban táncoljon, legalább leköti magát. Senki ne mondja, hogy nem akarok pozitívan állni a dolgokhoz. Áááám Sors Pajtás közbe szól és a bemutatóhajrá kellős közepén izületigyulladásaim újra 1000-rel működésbe lépnek, így véletlenül sem tudok próbára járni. - De nevetek, mert legalább a sulit is kerülhetem.
• Még mindig csillog szemünkben az optimizmus: itthon lehetek, pihenhetek. Hmmm...mily szép lenne, ha legalább a talpamon nem lennének centis gumók és görcsök és duzzanatok! Akkor legalább lábra állhatnék és nem gondolnám át még azt is, hogy biztos kell-e wc-re mennem. - De nevetek, mert ha sírok, anya kiborul, hogy "miért nem jövök már rendbe, ez biztos egyre rosszabb lesz".
• Nem ehetem az általam korábban előszeretettel fogyasztott ételek 80 %-át. Sőt, úgy általában: az egész étrendemet át kellett variálni. Teszem hozzá: nem ettem soha kirívóan egészségtelenül. Most az már változatosság, hogy a szénsavmentes ásványvizembe teszek egy kis almaecetet. - De nevetek, mert "milyen jó fogyókúra"!
• Közben persze a világ dolgai folynak a maguk medrében. Az emberek élik az életüket, a maga rendje, módja szerint...tőlem távol. Mostmár egy olyan ember is, aki több volt, mint a szívem csücske. - De nevetek, mert "ó mennyi minden vár még rám az életben".
• Életem előrehaladásához szükséges melós lehetőségeim egyre távolodó üstökösnek tűnnek. - De nevetek, mert ha lenne is melóm, most nem tudnék dolgozni járni.
• Még mindig semmi baj, van egy blogom, ahol kipanaszkodhatom magam. - De mostmár annyira fájnak kezem izületei, hogy ideje abba hagynom.

Köszönöm, jól vagyok. Csak szeretnék már valamin szívből nevetni.

Most ezt duplán megtanultam egy örök életre.

A történet visszavezethető karácsonyig, amikor a nyuszim beteg lett. Akkor az emésztésével volt baj, valamilye begyulladt, kamilláztam, szép lassan rendbe jött. Aztán telt, múlt az idő és én is elkeztem komolyabban betegeskedni. Lévén, hogy imádom a nyulamat, soha nem kerestem összefüggést a kettő között.

Múlthéten a fantasztikus háziorvosom ismét hazaküldött annyival, hogy "Ez vírus!" Még gyógyszert sem írt fel. Ez volt csütörtökön. Szombaton már belázasodtam, ezért az ügyeleten kötöttünk ki, ahol még mindig félre diagnoztizáltak, de már legalább kaptam gyógyszert. Szombat éjjel és vasárnap reggel már hánytam is. Ismét elmentünk az ügyeletre. Akkor már annyira görcsöltem, hogy sírtam, mikor az orvos hozzá ért a hasamhoz. Továbbküldött a sürgősségire, ahol 1,5 órát várakoztam, majd behívtak és ismét 20 percig vártam az orvost. Megvizsgált becsületesen, elküldött kismillió vizsgálatra és mondta, hogy lehív egy sebészt, mert vakbélgyanús vagyok.
Már a 3. infúzió csöpögött, mikor sebészünk befutott és közölte, hogy jöhet a 4. és az 5. is, ő pedig majd visszatér, mert nem tudja mi legyen. Így is történt. Közölte, hogy be kell feküdnöm a sebészetre.

Aznap este a 6. és 7. infúzió között elmondtam mindent részletesen, ami miatt beteg lehetek, válaszoltam minden kérdésre és - minden cinikusságot félretéve - 3 nagyon emberséges és közvetlen orvos viszgált meg. Egyikőjük közölte, hogy nagy valószínűsággel a nyulam fertőzött meg és még jó, hogy elmondtam, mert annyira tanácstalanok voltak, hogy ha nem jut semmi eszükbe, akkor még éjjel felnyitották volna a hasam, hogy megnézzék mi a baj.

Így hát kiderült, hogy gyulladásom van, két estét kellett bent töltenem és még hosszú hetek, hónapok állnak előttem, amíg rendbe jövök.
Viszont a Nyuszkótól meg kellett válnom. Rettenetesen hiányzik és elképesztő sz*r embernek érzem magam, hogy nem találtam jobb megoldást. Tudom, hogy jó helyre került és vigyáznak majd rá, de nagyon szeretem és minden tervemet úgy szőttem, hogy ő is benne volt. Úgy terveztem napjaimat, hogy mindig legyen rá időm és Pestre is magammal akartam vinni.
Most nagyon üres minden így.

*Egy ember fuldoklott a tengerben.
Arra ment egy hajó, és azt mondták neki:
“Nem kell egy kis segítség?”
Ő azt válaszolta: “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”
Aztán arra ment egy másik hajó. Azt mondták:
“Nem kell egy kis segítség?”
És azt mondta megint, “Nem, köszönöm. Isten majd megment.”
Később aztán megfulladt, és a Mennyországba került.
Azt kérdezte, “Istenem, miért nem mentettél meg?”
Isten azt felelte, “Két nagy hajót is küldtem érted, te bolond.”*

(A boldogság nyomában / The Pursuit of Happyness)

“Vannak, akik úton-útfélen elfecsegik, amit csak barátokra szabad bízni, és minden fület teletömnek azzal, ami nyomasztja őket. Mások viszont visszariadnak attól is, hogy a legkedvesebbeket beavassák, s ha lehetséges volna, még magukra se bíznának semmit, minden titkot lelkükbe zárnának. Egyiket sem szabad tenni. Hisz egyformán hiba mindenkiben bízni és senkiben sem.”

(Seneca)

“Sohasem vagyunk sebezhetőbbek, mint amikor bízunk valakiben – de paradox módon, ha nem tudunk bízni, nem találhatunk sem szeretetet, sem boldogságot.”

(Walter Anderson)

"Ha mindig csak elfutsz sose találsz menedéket."

A garatgyulladáson, az influenzán, az allergia tünetein és az emberundoron innen és túl, jelentem: még élek. Nem voltam/vagyok mostanság túl jól. Nem csak a betegségek miatt, hanem az előző bejegyzésben kifejtett ingatag és örömtelen jelenlegi helyzet miatt. "Örömtelen." Nem sírok én, csak... nem fáj az arcom a sok vigyorgástól az utóbbi időben.

Ilyenkor mindig tisztábban látok néhány kapcsolatot az életemben. Nem a családomban, hanem a barátaim körében főleg. Ilyenkor mindig egymásra találunk azzal a néhány emberrel, akik igazán és tényleg részesei az életemnek évek óta és fix, hogy évek múlva is azok lesznek. Ez mindig megnyugtat, hogy van kire számítanom, ha magam alatt vagyok.

És a sors furcsa fintora, hogy mindig ilyen helyzetben jönnek olyan emberek, akik meglepetéseket okoznak. Vagy hirtelen, a semmiből robbannak be az életembe és pár perc alatt döbbenek rá, hogy felkerült azokhoz a nevekhez, akiket soha sem felejtek el. Vagy sok éves felületes ismeretség után csodálkozunk egymásra, hogy eddig miért nem beszélgettünk? ...ez is kicsit sorsszerű lehet, talán most volt rá szükségünk. Sokat jelent látni, hogy vannak még az emberekben mélységek és magasságok. Hogy nem mindenki veszi az életet evidensnek és nem nyugszik bele abba, ami van. Vannak, akik mernek gondolkodni és ki merik mondani a véleményüket. Nem a politikáról, nem arról, hogyan váltanák meg a világot - felesleges erről kávé mellett cseverészni, ezek nem így, nem itt dőlnek el - hanem arról, hogy egymás közt hogy élünk. Ez a legfontosabb. Magunk körül letisztázni a kapcsolatokat és magunkkal egyenesbe jönni. Amíg a magunk helyét nem találjuk és nem tudjuk, hogy szóljunk egymáshoz, addig felesleges elméletben megoldani a mások vagy a világ problémáit. Könnyű olyan dolgokban nagyra nyitni a szánkat, amiben tudjuk, hogy nem a miént a döntő szó. Könnyű egy tüntető tömegben ordibálni és büszkének lenni a magyarságunkra, amíg nem tudja valaki, hogy hogy szóljon a barátjához, a szerelméhez, a szüleihez, a környezetéhez. Egyszerű megoldás gyorsan egy tömeggé sűrűsödni és úgy érezni, hogy teszünk valamit. Ezt az egészet az ország jelenlegi helyzetétől eltekintve mondom, csak az aktualitás a példa oka. Ugyanígy gondolok a Green Peace-esekre. Gyönyörű dolog a környezet szennyezés ellen tenni, tiszteletreméltó és magam is vallom az elveiket. Sőt, megint csak vissza ugranék pár sorral: a magyarságomra is büszke vagyok. De ilyen keretek közt hangoztatni...

Elkanyarodtam... Szóval: jó volt látni, hogy vannak még, akik a SAJÁT problémáikkal mernek szembe nézni és nem a szomszédéban okoskodnak. Illetve jó volt hallani, hogy van még, aki kimondja őszintén az érzéseit és nem azt lesi, hogy milyen reakciót vált ki vele.

Kár, hogy sokszor erre azt mondják, hogy közönyös vagy a világ felé... ugyanmár.

"Mit érünk azzal, hogy a Holdra tudunk utazni, mikor nem tudjuk áthidalni a szakadékot, mely elválaszt minket önmagunktól és egymástól?"

Tartja a mondás. Saját helyzetemre lefordítva én úgy értelmezem, hogy a mostani szakomat be kell fejezni, hiába tudom, hogy nem akarok ezen a területen tevékenykedni. Attól leszek több, hogy megcsinálom, mert tartom magam egy sorrendhez, ami nem biztos, hogy az életem alakításának szempontjából előnyös, de anyát megnyugtatja és nem kell magyarázkodni a rokonoknak. Cukormáz... Szóval mondhatni, hogy finom, már-már nemes gesztus, hogy a saját életem irányítását hagyom kicsúszni a kezeim közül.

Igazából ez is egy olyan pálya, ahol nem elsősorban a papír számít, hanem az ismeretségeid, a protekció. Ezt a tanáraink is aláírják, sőt rendszeresen hangsúlyozzák, hogy amíg oda járunk, építsük a kapcsolatainkat ezerrel. Fasza lesz 1,5 év múlva lobogtathatok majd egy papírt, aminek az életben nem fogom hasznát venni és még ha tudnám sem akarnám - közben pedig a saját vágyaimhoz vezető kapcsolatokkal nem számolhatok. Végülis...nem értem, miért nem értik a "lelkesedésemet".

Annyiszor csináltam már, hogy feladok valamit csak azért, mert XY-nak úgy jobb, kényelmesebb, nem akartam soha, hogy miattam legyenek a szeretteim nyűgösek, idegesek, nem akartam, hogy csalódjanak bennem. Most oda jutottam, hogy egy olyan életet élek, ami nem az enyém. Kitalálták mások, én meg csinálom, hogy ők azt lássák, amit látni szeretnének. Számtalan lehetőség mellett mentem el. Ez persze nem az ő hibájuk. Az én hibám, mert nem mondtam a szemükbe, hogy egyszer élek és ezt az egy életemet szeretném úgy végig csinálni, hogy tudjam: mindent megtettem a boldogságomért.

És azok, akik miatt ezt csinálom, fel sem fogják, hogy ilyenkor mit érzek. Sőt, csak a további terveiket vázolják elém, remélve, hogy majd azt is megcsinálom. Teljesen mindegy, hogy apróságokra kérnek vagy ismét ilyen "többéves projektekre". Egyszerűen belefáradtam abba, hogy mindenki azt hiszi, hogy azzal tesz jót, ha megtervezi helyettem az életem és állandó elvárásokat támaszt felém.
És milyen szép: elmondhatják magukról, hogy mindig mindenben támogatnak...érek vele valamit? A saját elképzeléseiket támogatják és nem engem! Ha engem támogatnának, egészen máshogy nézne ki az életem.

Egy bábunak érzem magam. Felismerem a helyzetet, de már nincs erőm tenni ellene. Vagyis erőm lenne, de ott kezdődik az egész, hogy pár ezer forintból nem tudok életet kezdeni Pesten. Szóval íme, elindult a visszaszámlálás. Másfél évem van, hogy elkezdjem a saját életemet a saját elképzeléseim szerint élni.

Az egészben az a legrosszabb amúgy, hogy elhiszem közben, hogy akaratgyenge vagyok. Csak azért, hogy ne bántsak senkit. Normális ez így? Kimondják a problémámat és beszélnek róla, de csak félvállról veszik és fel sem fogják... Azt hiszem tényleg most jött el a pillanat, mikor azt mondom: ha senki nem áll majd mellettem és senki sem fog támogatni, akkor is megcsinálom.

" ....

Elég idült idill ez, még hogyha idill is.
A szíved az enyémmel nem kompatibilis.
Bőrünkből szikra pattan, ha megfogod kezem.
Nem illünk össze, drága, mit szépítsünk ezen

  ....

Elhagylak, s lépteim megint mögéd szegődnek.
Mert nem szerettem én még senkit így előtted,
és nem tudok utánad szeretni senki mást."

Mindenek előtt: Boldog Új Évet!

Íme, eljött ez is! Egy újabb kezdet...gondoltam eddig minden év elején. Most valahogy nem bízok abban, hogy az új évvel jön majd a sok nagy elhatározás és a sok nagy tett. Örülök, hogy letudtuk 2008-at. Nem nevezném rossznak...mozgalmasnak, különösnek, tanulságosnak, színesnek már inkább. Se nem vidám, se nem szomorú...Annyi biztos, hogy meghatározó. Szóval ennek bűvkörében fenntartásaim vannak 2009-cel szemben...

Egyik napról a másikra nem lehet lerázni magunkról egy év történéseit...minden visszhang lecseng egyszer, de most még...hajajaj... Annyiban mindenképp jó ez az "új lap" hogy erőt ad egy nagy levegőt venni. De valahogy nem merek terveket szövögetni. Megint csak álmodozni merek. Azt hittem tavaly ilyenkor, hogy nehéz lesz majd az érettségi, a továbbtanulás, az új suli...de tudtam, hogy megcsinálom. Megcsináltam, de utólag jöttem rá, hogy sz*rt se értem vele, mert nem akkor hallgattam a szívemre, amikor kellett volna...csak jóval később.
Most úgy érzem még nehezebb lesz az idei év. Tavaly annyira jó volt, hogy láttam mi áll előttem. Ki volt jelölve egy út: gimi - adott; jelentkezési határidő - adott; felvettek - új suli...új suli...előre látható volt minden. Most viszont...mindent magadnak kell kitalálni, mindent magadtól kell megcsinálni és nincs rá szabály vagy törvény vagy előírás, hogy hogyan vagy mikor. Nincs határidő, nincs ponthatár...nincs semmi, csak az elképzeléseid, a terveid, az álmaid, amikhez nincs mankód...

Már megint a határok!!!! Olyan jó lenne, ha egy láthatatlan kéz meghúzgálná őket...Betartanám, mindig betartottam...milyen jó volt...

Terveztem, hogy még az óévben firkantok ide valamit. Reméltem, hogy kicsit vidámabb dolgokról tudnék majd beszámolni, mint amiről jelen helyzetben fogok.

A karácsonyt letudtuk. Érzelmi töltete is kb. annyi volt, mint amennyi a mondatból érződik. Reggel elmentünk nagyikat látogatni. Bájos mosoly, kedves csevegés és rohantunk vissza, mert jöttek a nővéremék a csemetével.
Mikor megérkeztek már kész volt az ebéd, de senki nem nyúlt hozzá, mert mindenkinek rögtön dolga akadt. Pl. a bébit bámulni, hogy milyen édesen alszik; az erkélyen cigizni; tv-t nézni; tengni-lengni. Végül nagy nehezen elfogyasztotta mindenki az ebédet, de természetesen csak kisebb csapatokba verődve és véletlenül sem egyszerre. No, meg persze síri csendben, mert a bébi eközben szunyált. Elkezdtem szorgalmazni a fadíszítést, de senki sem volt rá vevő (...ha már karácsony...talán hímestojások keresésére kellett volna buzdítom őket, akkor jobban lelkesednek...). Végül egymagam öltöztettem a fánkat. >A leglelkesebb ovis< Aztán - én kis naiv - arra gondoltam, hogy ajándékozhatnánk is, a nálunk jól megszokott sorrend szerint. Nagy sikerrel jártam: kb. fél óra alatt sikerült összerikácsolnom a 8 főt, amiből 1 a csecsemő, 1 pedig én voltam... az ezt követőkbe inkább nem mennék bele, de annyi biztos, hogy az eddigieknél csak alacsonyabb szintre jutott az amúgy sem túl meghitt ünnepi hangulat. Mindegy, tudjuk be annak, hogy most kicsit felforgatta az életünket a Kis Jövevény. Az az egy dolog bánt, hogy miközben én próbáltam úgy tenni, mintha karácsony lenne, a nyuszim a szobámban egyre rosszabbul lett és én nem voltam mellette. 25-én, mikor felébredtem már nagyon beteg volt.

Szóval kezdetét vette a nagy pánik. Próbáltuk kideríteni, mi a baja, hol fáj? Rossz volt látni, hogy mozdulni sem bír és csak pislog nagyokat a fájdalomtól. Sírógörcsök közt tárcsáztam az Állat Klinika ügyeletét, ahol a 428. hívásra vették fel. Elképesztő "kedves" asszisztenssel beszélhettem. Közölte velem így a semmiből, hogy mivel kis rágcsálóról van szó, nem valószínű, hogy bármilyen komolyabb betegségből felépül - de azért megnézik 8000 forintért...és abban még nincs ellátás, gyógyszer, miegyéb...sőt: elméletben már el is temette, csak előtte hajlandó ránézni. Szóval amellett döntöttem, hogy főzök neki kamillateát és minden erőmmel azon leszek, hogy Neki jobb legyen. Az ünnep 1. és 2. napját egyaránt a kisnyuszim mellett, a földön fekve töltöttem. Szerencsére sikerült lelket lehelni a drágába, de tényleg csak úgy, hogy éjszaka nem aludtam többet egy óránál. Szombat reggel alig vártam, hogy kinyisson a kereskedés, ahol Nyúlurat magunkhoz vettük. Beszéltem az eladó sráccal, aki mindig nagyon kedves velem, tekintettel arra, hogy sok ezer forintot hagytam már ott náluk. Jótanácsok tömkelegével látott el. Megvettem nyuszkónak a kedvenc fogkoptatóját, a kedvenc kajáját és természetesen a vitamin-cseppeket is, melytől a nyulam életének megmentését vártam.

Jelentem: nyuszkó a gyógyulás rögös útjára lépett, de azt hiszem, még hátra van egy viszonylag hosszú szakasz. Tudtam, hogy imádom ezt a kis gyökeret, de magamon is meglepődtem, hogy mennyire kiakadtam, mikor betegen láttam.
Nyúlúrral különleges a kapcsolatunk.

Hohohóóó, újra itt a karácsony! Mondanám, hogy csupa móka, kacagás, vidámság, csak az a baj, hogy teljesen idegbeteg vagyok miatta.

Év vége van, kimerültem, még aludni sincs időm. Nagy lelkesedéssel kezdtem el készülni az ünnepekre december elején, de az elképzeléseimből semmi sem jött össze és a kedvem is elment az egésztől. A hab a tortán, hogy látom a családot és a környezetemben élőket, ahogy nyűglődnek ezzel. Persze: ajándékozzunk, tegyük emlékezetessé az ünnepet, amíg lehet, de ennek az egésznek arról kellene szólnia, hogy együtt vagyunk és kicsit megállunk, megnyugszunk...no meg tele zabáljuk magunkat, mert karácsony nem múlhat el hasfájás nélkül... Ezzel szemben mindenki eszeveszetten keresgél, semmit sem talál megfelelőnek, mert "lehet, hogy nem örülne neki", "lehet, hogy ő sokkal drágábbat vesz nekem, mint én neki", "lehet, hogy mástól is ilyet kap", "lehet, hogy........." És ez nagyon nem jó így. Szívem szerint egy naaaagy tányér kajával beülnék a szobába azokkal, akiket szeretek - beleértve nyuszkót is - és beszélgetnék, filmet néznék, fát díszítenék, vagy csak teáznék... De előre látom, hogy egyszerre akar majd mindenki sütni/főzni a konyhában, nem fogjuk találni a díszeket, a bátyám idegbeteg lesz, mert nem tud fát állítani, az utolsó pillanatban eszébe jut mindenkinek 1-2 dolog, amit elfelejtett...stb.

Tudom, mindenhol zűrös a karácsony, mindenkinél elszakad a cérne egy ponton a nagy készülődés közben és tudom, hogy megéri ez az egész, mikor látod, hogy mindenki mosolyogva bontogatja az ajándékait. Sőt, imádok arra ébredni, hogy eljött a várva várt nap...csak tartanánk már ott.
 

Hogy a cím már önmagában paradox? Hm...néha úgy érzem, hogy igen...aztán azt gondolom, hogy nem. Mikor szeretünk, nem mindig viselkedünk tudatosan, csak beletemetkezünk az érzéseinkbe. De mindenképp tudatos az a szeretet, amit egy anya táplál a gyermeke felé. Mikor valamit megtilt, éppen azzal szereti, hogy nemet mond.

Van ilyen a szerelemben is? Ma, mikor meglátogattam az unokaöcsémet, ezen gondolkodtam. Ketten maradtunk, amíg a nővérem ellátta más teendőit. Mennyi energia és odafigyelés kell a szeretethez! A nap 24 órájában, megállás nélkül, minden pillanatban lehet úgy szeretni, hogy a másik azt érezze...még ha nem is ülök mellette, ha nem szólalok meg, ha nem érek hozzá. Az őszinte szeretetet megérezzük ezek nélkül is. Talán buta gondolat és senki nem értene vele egyet, de arra jutottam, hogy ha szerelemről van szó, általában a férfiak szeretnek "okosabban". Nők is szeretnek persze aggyal, de tény, hogy köztünk sokkal több az, aki ráakaszkodik a párjára, aki elfelejti a barátaid, azzal a címszóval, hogy szerelmes. A nők hajlamosak elhinni a fellángolásról, hogy őszinte szerelem, sokan lemondanak a saját egyéniségükről is és hirtelen "szeretni" kezdik a fantasy-filmeket, a sportkocsikat, a focit, vagy bármit, csak közelebb érezhessék magukat a "párjukhoz". Ez a szerelem??? Nem hiszem.

És a férfiak? Tény: ritkábban mondják ki, hogy szerelmesek, később, megfontoltabban...és mennyire igazuk van. Lelépnek? Őszintén teszik. Ha nem szeretnek valakit, elhagyják. Nem kezdenek el Született feleségeket nézni velünk. Persze megint csak a szex...na bumm...nagylányok túlélik. Lehet, hogy a pasiknál sem tudatos, hogy lelépnek egy olyan kapcsolatból, ahol a nő csak a szerelembe szerelmes vagy a ténybe, hogy van mellette valaki. Lehet, hogy a pasik fejében ez nem fogalmazódik meg, hisz elég hízelgő, hogy valaki rajong értük. De fix, hogy megérzik, ha nem őszinte és okos szerelem áll fenn.
De mikor a srácból férfi lesz - aggyal, nyugodt erővel, némi tapasztalattal - akkor felmerül benne a kérdés, hogy el tudja-e képzelni párját anya szerepben. Mi nők gyakran hisszük, hogy mindenhez elég az elvakult szerelem...és nem, nem az a baj, ha áldozatokat hozunk valakiért vagy ha lemondunk dolgokról...hanem az, ha ez egyoldalú és nem vesszük észre, hogy "majomszeretünk".

Nagyobb érdem egy férfi szerelme, mint egy nőé. És most ismét kihangsúlyoznám, hogy nem a *rózsaszín-érezzük a csít-már el is felejtettem, hogy hányok a májtól, mert neked az a kedvenced* "szerelemről" beszélek. Hanem arról, amiben tisztelem a másikat és nem hagyom a saját jellemem értékeit elveszni, hisz nem a leamortizálódásról szól egy egészséges kapcsolat.

Nem tudom mások hogy vannak vele, én folyamatosan azt veszem észre, hogy magam alatt vágom a fát. Nem szándékosan persze, nem szövök gonoszságokat magam ellen. Érzelmi szinten mondom ezt. Jönnek a nagy átgondolások, aztán a mégnagyobb elhatározások és az újrakezdések. Telik múlik az idő és újra meg újra azt veszem észre, hogy csak a szívemre hallgatok. Nem is tudatosan, csak teszem, amit a szívem diktál. Pedig tudom, hogy nincs jövője, hogy nem érhetem el és nem lesz az elképzeléseimből semmi. Mégis újra és újra beleesek ugyanazokba a hibákba.

Egyre rémisztőbb. Mikor 2-3 nap után nem bírjuk tovább...na bumm...minden kezdet nehéz. Egy cigisnek is iszonyú megállni, hogy ne gyújtson rá, egy szerelmesnek is nehéz, hogy ne emelje fel a telefont vagy ne írjon legalább egy smst. (Milyen jó kis szenvedélyek...) De mikor hetek, esetleg hónapok múlva azon kapjuk magunkat, hogy megint beleestünk ugyanabba a hibába...??? Elgondolkodtam, hogy biztos-e a hónapokkal ezelőtt hozott döntésem? Akkor tévedtem vagy most?

Aztán tanácsot kértem egy "nagyobbtól, idősebbtől, okosabbtól" és rá kellett döbbenem, hogy nincs olyan, hogy valaki Felnőtt. Ez az egész egy hülyeség. Persze a külső az változik, de belül ugyanaz a szeretetre éhes, örökké csak a biztonságra és boldogságra vágyó gyerek marad mindenki, aki féltve óvja a kincseit. Kezdetben ezek a kincsek a babák, a kisautók, az építőkockák. Aztán minden, amit a magunk erelyéből teremtünk meg, majd szerelmek, gyerekek, barátok... Ha pedig valamit elvesztünk ezek közül, sírunk. Életünk minden szakaszában más fontos nekünk, de mindegy is, hogy mi az. Semmivel többet nem tudunk tenni egy elvesztett szerelemért, mint egy eltört bögréért. Megpróbálhatjuk összeragasztani - újra életet lehelni bele...vagy összejön vagy nem...sírunk utána, szomorúak vagyunk. Talán elmegyünk keresni egy ugyanolyat, majd beérjük egy hasonlóval...ami sohasem lesz már az igazi. Kereshetnénk teljesen újat, másabbat, talán még jobbat is...de amit megszerettünk, azt megszerettük és ha kimondjuk, ha nem: a boldogságunk árán is képesek leszünk ugyanazt keresni életünk végéig. Aztán néha sírunk...mert másra nincs erőnk.

"És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át.
De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek."

Tegnap felkeltem 10 perccel óracsörgés előtt. Kipihent voltam. Még a hó is elég jó állapotban volt, szépen fehérlett minden. Gondoltam, ez egy szép nap. Úgy éreztem, valaminek történnie kell. Csomó gondolatom volt reggel. Ötletek. Például karácsonyi ajándékok, amik igazán személyesek. Mosolyogtam, pedig elfogyott a kávé és nekem kellett főznöm. Aztán nem volt hajléktalan a buszon. Csapongtak a gondolataim minden felé. Végül megbeszéltem magammal, hogy nem várok semmi csodát, mert akkor biztos, hogy nem történik meg, de figyelem a jeleket és bátrabb leszek.

Furcsa mód, a jel jött. Feltűnően, arcbamászóan, ennél jobban egy jel már nem tud jönni! Szinte ugrált és csilingelt és böködte az oldalam. Én meg nem csináltam semmit... - Hát így nehéz lesz! - gondoltam magamban. Felismertem a tényt, hogy megint egy gyökér voltam, majd boldogan belibbentem anyához a munkahelyére, aztán irány a buszmegálló! Ekkor már nagyon hideg volt. Elnyertem méltó büntetésem: kimaradt a járat, amivel haza jöhettem volna, így odafagytam a buszmegállóba.

Ma mindennek az ellenkezője. Később ébredtem, balesetünk volt a nyulammal, (már jól van!) vissza kellett fordulnom, mert a táskám kötelező tartalmának kb. felét itthon hagytam, lekéstem a buszt, az azt követő járat ismét kimaradt, beértem lihegve - kiderült, hogy teljesen feleslegesen. Aztán úgy döntöttem, hogy nem ásom tovább azt a gödröt és leléptem. Elkezdtem a karácsonyi bevásárlást. Vagyis az alapanyagok beszerzését. Aztán meglátogattam az unokaöcsémet. (Milyen furi így leírni...tényleg itt még nem közöltem: megszületett a trónörökös!!! Imádnivaló! Egészen konkrétan sz.rik a világra, az a lényeg, hogy kaja legyen a pocijában meg szórakoztassák, minden más mellékes. Tök nyugis gyerek. Szeretem....de azt hiszem ennek a témának majd áldozok egy külön részt.) Végül hazaértem. Elkezdtem megcsinálni anyuék ajándékát. Közben ismét a Szívek szállodáját néztem.

Furcsa érzéseim vannak belül. A tegnapi és a mai nap sikertelenségének ellenére sincs rossz kedvem...talán érik belül az elhatározás. Még mindig nem működik simán, de úgy érzem most helyes utat választottam.

Egy korábbi bejegyzésemben már idéztem Müller Pétertől: "Nincsen hazugabb szó, mint az elfogadás." Mindennapi probléma, hogy előítéletekkel élünk, nem fogadunk el "másságot" semmilyen tekintetben. De attól függ mi a "más", hogy honnan nézzük. Nem szeretek úgy ítélkezni senki felett, hogy általánosítok. Mindenhol vannak jó és rossz emberek - bár az is igaz, hogy nem véletlenül alakult ki az a vélemény, ami kialakult. Szóval elég sokrétű, sok felől szemlélhetjük, nem jutunk előrébb. Én csak a magam nevében beszélhetek: adott szituációkban alkotok véleményt és igyekszem elzárkózni a sztereotípiák elől.

Nos, az utóbbi hetekben kerültem olyan helyzetekbe, amik alapján fix véleményem alakult ki - ez esetben - a hajléktalanokról.
Nem a fővárosban élek. 115 ezres lélekszámú (legalábbis ezt állítják) megyeszékhelyen lakom. Saját tapasztalataim alapján, ezekhez a körülményekhez mérten tudok véleményt alkotni.
Alapvető problémám, hogy "a hajléktalannak mindent szabad" városunkban. Nem csak az arcodba mászik és ordít veled, ha nem adsz neki egy százast, nem csak buszra száll és megkér, hogy átadd a helyed, nem csak hozzád ér, hanem a nyilvánosság elé fordulva végzi "kis dolgát". Mindezért nem szólnak a járó-kelők. Ez nem meglepő, hisz senki sem szeretne ilyen vitába keveredni, inkább csendben, gyorsan tovább megyünk. Nem szól a buszsofőr sem, hiába is az első ajtón száll fel levizelt (bocsánat) kabátjában és nem szólnak az utasok sem: inkább felpattannak helyükről hatan, hogy még csak a közelében se kelljen ülnie az új utasnak. A nagy helynek persze ő nagyon megörül és elkezd szatyraiban ruhát keresni, majd öltözködni! A buszon! ...ahonnan ennek hatására az utasok fele leszáll, de senki nem mer/nem tud mit tenni. És hogy mit szól az ellenőr? Semmit. Ránéz és tovább megy.

Nem érthetjük, hogy milyen élete van egy hajléktalannak. El se tudom képzelni, hál' istennek. Gondolom nagy többségüknek egyszer régen valamikor volt fedél a feje fölött. Felteszem: csak egy apró töredéke az, aki önhibáján kívül került az utcára. Elfogadni persze ezt már nem lehet. Hibás mindenki, hibás az egész világ, hibásak az állatvédők is, mert nem velük foglalkoznak, mindenki hibás, csak ők nem...

Volt idő, mikor az út szélén gubbasztó hajléktalan bácsinak én is odaadtam az aprómat. Ez után nem hiszem, hogy egyszer is meg fogom tenni.
Van arra megoldás, hogy ne én érezzem magam kellemetlenül, amiért ő az utcán él?

Heltai Jenő - Ha néha, néha

Ha néha-néha visszaszáll a multba
Gondolatom, sötét holló gyanánt,
Eszembe jut a csendes őszi este,
Mely annyi szenvedést hozott reánk.

S ott ülök újra hervadt levelek közt
A gyeppadon, szép szőke lány veled
S nem jut eszembe, hogy rég elfeledtél
És réges-régen elvesztettelek.

A családom sokszor mondta már, hogy nem csak a bolhából csinálok elefántot, hanem néha az elefántból bolhát. Ők ezt nem rossz értelemben gondolták. A kis dolgokon parázok, felfújom, problémázok...sokszor, ha nem is mindig. Az élet nagy dolgaiban (?) pedig hideg fővel tudok mérlegelni... No, elvileg voltam ilyen is.

Régen volt egy csomó elképzelésem. Mi leszek, ha nem leszek? Milyen házam lesz? Hol fogok élni? Mivel töltöm majd a szabadidőmet? ...stb. Aztán jött egy pont...talán akkor, mikor ott hagytam a táncot és sok minden történt az életemben. Onnantól kezdve nem találtam magam. Most sem találom. De azt hiszem befejezem a keresgélést.

Élem az életem és jöjjön, aminek jönnie kell! Persze lehet, hogy holnap még nem pont ez fog rólam tükröződni, de az biztos, hogy elindult egy folyamat és szépen lassan hagyom a sorsnak, hogy kikristályosodjon. Teszem, amit tennem kell és figyelek a jelekre...meg azokra a határokra...hmhmm....

Nagy érzelmi kilengéseim voltak az utóbbi napokban. Sírtam, nevettem, sírva nevettem, nevetve sírtam.

Hosszú hetek gondolatsora után végleg be kell látnom, hogy jelenleg semmi sincs az életemben, amire vágytam vagy amiért érdemes lenne mosolyogva ébrednem. Mindenhol, mindenben csak a látszat meg a felszín, ami annyira rendben van...aztán az tök mindegy, hogy majd' megfagyunk egymás mellett... És nem akarok megint én lenni, aki helyre hozza mások hülyeségét.

Igenis kimerültem! Könnyű addig mások helyett cselekedni meg édelegni, ameddig van, ami boldoggá tesz. De most nincs. Semmi. Jól esne, ha ezt is észrevenné valaki.

És persze marcangolom magam, hogy ne másnak kelljen kihúznia a gödörből, mert azt alapból utálom, mikor másra zúdítjuk a bajainkat és tőle várunk megoldást - törekszem tervet szőni arra, hogy legyen valami értelme az életemnek, mint anno a tánc... De én már egyszer megtaláltam azt, ami boldoggá tesz és ezek után nehéz örömet lelni valamiben, ami úgyis csak második lehet már.

Nagyon jók voltak szüfrazsett felmenőink, mikor kitalálták, hogy legyen női egyenjogúság, csak kicsit átestek a ló másik oldalára. Csesszus! Igenis jó érzés lenne néha nőnek érezni magam, akire picit oda kell figyelni, mert a >gyengébbik< nemhez tartozik. És nem, nem hagytam el magam, még mindig szeretnék karriert építeni (bár ugyan milyen karriert???!!!) és nem szeretnék visszaszállni az időben 300 évvel, hogy patakparton moshassak, de kezd tele lenni a hócipőm a jelenlegi helyzettel. Senki sem úgy ismer, hogy feltétlenül kell mellém egy pasi, mert nem bírom el a táskát és reggeltől estig tutujgatni kell, mint egy kismacskát, de hosszú távon elég őrjítő mindent egyedül vinni a hátadon. Arról szerintem nem kell vitát nyitnom, hogy mivel ad többet a mindennapokhoz egy kapcsolat, mint egy barátság. ...és nem a szexre gondolok. Hanem arra, hogy társad/szerelmed/párod (mindegy minek nevezzük) csak egy van...jó esetben...barátod több is lehet "legálisan"... De azt az Egyetlen egyet nem pótolja semmi...hosszú távon biztos nem.

Nem hittem volna soha magamról, de ez van...hiányzik, hogy valaki legyen mellettem. Aki néha az én vállamról is leemel valamit, ha látja, hogy nehéz. És ezt pedig főleg nem hittem volna: elegem van abból, hogy mindenki mindenféle problémáját orvosoljam és eleget tegyek olyan elvárásoknak, amiket a hátam közepére sem kívánok.
Lehet, hogy holnap vagy azután úgy fogom ezt a bejegyzést visszaolvasni, hogy elszégyellem vagy kiröhögöm magam, de most így érzek...ez is én vagyok.

"...érints meg a szívem mélyén.
Megtalálod, mit neked rejtegettem."

Az utóbbi napokban sikerült ezerrel sajnálnom magam...meg nyávogtam is csomót. Pedig utálom nagyon mikor valaki nyomorog a saját hülyeségében. Sokan használnak nagy szavakat és mikor ők kerülnek olyan helyzetbe, amiről két héttel azelőtt tartottak kiselőadást, elviselhetetlenebbek 1000 másiknál.

Na, ezt pont nem akartam. Ilyen az élet...sokszor pofára esünk...de csak egyszer élünk, ezért gyorsan talpra kell állnunk. Igen. És bár most nagyon elfáradtam belül, jobbat mégsem tudok tenni.

Nem csak a lentebb megírt reményeimről van most szó. A család is a feje tetejére állt. Mindenhol, mindenki annnnnnnyira önző körülöttem. Nem is látjuk, halljuk, értjük egymást. Csak vagyunk.

Azt hiszem azért merültem annyira bele az utóbbi bejegyzések témájába, mert nagyon sokat jelentett nekem az a diszkrét, finom odafigyelés... Hmmm...milyen kevés is elég ebből ahhoz, hogy boldognak érezzük magunkat. No, de minden csoda 3 napig tart. Jobb, ha elfogadom és ezt is annyinak tudom be...meg a rákövetkező szomorúságot is...

Jön még télre tavasz...kutyára úthenger...

"A jelentőségteljes pillanatok száma meglepően kevés az életben.

Általában véget ér, mielőtt még elkezdődne, bár megvilágítja a jövőt és

akinek köszönhető a perc, nem tudjuk feledni."