Sokat gondolok mostanában arra...hm. Tulajdonképp a nap 24 órájában azon kattog parányi agyam, hogy hova tovább? Milyen érveket tartsak szem előtt? Mi fontosabb? Mennyire számít mások véleménye? Aztán mindig van egy dolog ami eszembe jut: ez az én életem, a francba is!

Annyira könnyen adunk tanácsot, olyan könnyen ítélkezünk azokban a helyzetekben is, amiket a saját bőrünkön még nem tapasztaltunk. Állandóan olyan véleményeket kapok, amiket bár szépen megfogalmaznak és becsomagolnak, egyáltalán nem érzek hitelesnek. A saját álmomat én álmodtam meg, nem más. Nekem kell elérnem és nem másnak. A saját eszközeimmel. Tehát a döntéseimet is nekem kell meghoznom. Örülök az építő kritikának és örülök, ha valaki jószándékkal figyelmeztet, még akkor is, ha nem olyan dolgot hallok, amilyet szeretnék. De kezdek kicsit besokallni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek olyan emberek, akiknek szeretnék megfelelni. Vannak mércéim magammal szemben is és persze van az a bizonyos általánosan elfogadott norma. Ezek már önmagukban is elég nagy halmazt alkotnak ahhoz, hogy komoly fejtöréseket okozzanak egy-egy döntés meghozatala előtt. Szóval köszönöm, igazán nincs szükségem "jóakarókra", bölcsebbekre, okosabbakra, szempilla rebesgetőkre és szájhúzgálókra! Sőt, olyanokra sem, akik ugyanezt csak a hátamnál merik megcsinálni. Elhiszem, hogy nagyon sok okosat olvastak a különböző női magazinokban és igyekeznek a dél-amerikai sorozatokból is tanulni, de köszönöm, én nem az olvasmányos élményeimet szeretném az életemnek tekinteni. Elvileg nem falun vagy tanyán élek, hogy mindenki mindenkiről mindent tudjon, mégis olyan érzésem van.

De éljenek a pozitív gondolatok: az utóbbi időben történtek csak ösztönöznek, hogy a lehető leggyorsabban iszkoljak el innen!