Ezt a leveled azért írom Neked - igen, Neked! - mert úgy érzem szükséged van rá. Összetörtél. Nem engem. Te vagy összetörve. Talán most, talán már évekkel ezelőtt történt, de annyi biztos, hogy így nem mehet tovább.
Tudod, hogy nem ragaszkodom a normákhoz és nem hiszek abban, hogy mindent a nagykönyvben megírt sorrend szerint kell végigjárni. Az élet meglepő dolgokat produkál. Nem lehetünk mindig a toppon. De te már nem csak a normáktól távolodtál el és nem csak tőlem, hanem az egész élettől. Ha nem tudnám, hogy az igazi énedet ismerem és csak egy idegen lennél, aki szembe jön velem az utcán, azt hinném Rólad, hogy nem szeretsz már semmit sem csinálni, nincs, ami hajtson és nem vagy kíváncsi az emberekre. Pedig szinte senki sem TUD úgy élni, mint Te. Mert mint tudjuk: élni tudni kell. Ha valakiben, hát benned ott van minden, ami a nagybetűs élethez szükséges. Persze ember vagy és elbukhatsz, lehetnek rossz napjaid és rossz időszakaid, de soha soha sem szabad elfelejtened, hogy honnan hova jutottál. Ezt főleg akkor szokták az emberek eszébe juttatni, mikor sikeresek lesznek és "elszállnak". De amikor ilyen hangulaban kelsz fel, mint mostanában, jusson eszedbe, hogy milyen mélységekből jutottál el azokba a magasságokba, amikbe csak nagyon kevesen. Jusson eszedbe, hogy azt a fajta emberséget, amivel ma élsz, hogyan tanultad meg. Kik azok, akiknek köszönhetően érezted már magad önfeledten boldognak és kik álltak melletted akkor, amikor este elégedetten feküdtél le és reggel energiával tele ébredtél. Ők most is melletted állnának, ha esélyt adnál nekik. Aki a sikert nem irigyelte Tőled, az biztosan szeret. És akik szeretnek, azoknak nem kell magyarázkodnod, hogy mi miatt érzed most magad úgy, ahogy. Ők rád néznek és tudják. Én is tudom, de már nem engeded, hogy melletted álljak.
Te tudod, hogy miért. Rendben van. Csak annyit kérek, hogy ne süppedj bele ebbe. Ne várj tovább.

Hisz mostmár Quimby-éktől azt is tudjuk, hogy:
Ami ma még az ajtón bejön, holnap a kulcslyukon kimegy.