Az előbbi bejegyzésemben is leírtam, hogy részemről "tényleg vége" ennek a "szerelmi" huza-vonának... (Jesszus, az életem minden második momentumát időzjelbe tehetném, mert semmi sem az, aminek látszik.)

Na kérem. 11 nap telt el a legutolsó blogolásom óta. És nemcsak, hogy nem lett vége, még bele tudtunk sűríteni mégegy "tényleg vége" drámát és mégegy békülést "tényleg utoljára"... Ami most még fennáll. Bár valószínűleg ez már tényleg "tényleg". Tudom, mindig ezt mondom és mindig el is hiszem egy darabig, de ha még tovább húzzuk, azzal már aláírjuk, hogy pszichiátriai esetek vagyunk.
Talán már csak a tudat hiányzik, hogy van valaki, aki gondol ránk, vagy aki szól két kedves szót... De már ez sem teljesen igaz, mert minden békülésnél letörik egy kicsi a bizalmunkból és az érzésből, hogy akarjuk egymást. Mindketten csak várjuk, hogy a dolgok helyre rázódjanak és olyanok legyünk, mint mikor megismerkedtünk. De olyanok már nem leszünk ennyi f*szság után.
Hiába vagyok ezekkel tisztában, nem tudom elengedni. És ha majd legközelebb kimondjuk, hogy "tényleg vége", akkor ugyanúgy kibukok és ugyanúgy fog hiányozni. De már nem ez a helyzet, ami most van. Hanem az, amikor még igazán vágytunk a másik közelségére, amikor még...hmm...amikor még szerelmesek voltunk... Ez most nem tudom mi.