Mindenki szeretné megtalálni a boldogságát. Hiába mondják, hogy minden jó akkor jön, mikor feladjuk a reménykedést, a várakozást - úgyis mindenki kéztördelve várja, hogy megtörténjen a csoda. Legyen az bármi is. Minden ember kergeti a boldogságot. Ez még talán nem lenne olyan nagy baj, ha nem egy előre megálmodott, tökéletesen megmunkált, pöpec, személyre szabott álom holnap reggel 9 óra 12 perckor történő bekopogtatását várnánk. De szerintem nagyon sokan vannak...vagyunk ezzel így.

Magamba néztem ennek kapcsán és nem tudom, hogy mégis mit tehetnék?
Kezdjem el megvalósítani, járjak utána, legyek résen és csapjak le? ...és ha kudarcot vallok? ...és ha ezt Ő nem úgy látja, ahogy én? ...lehet olyan, hogy csak álmodom az egészet?
Adjak finom jeleket? ...szerintem már adtam és nem történt semmi...
Nem történt semmi, hát hagyjam a fenébe? ...és még hányszor akarom "hagyni a fenébe"?

Van egy nagyon buta babonám. Talán az egyetlen: ha valamiről idő előtt beszélek, akkor az nem következik be soha...legyen szó bármiről is. Ehhez képest mégis beszélek róla. Pl. most is. Kezdjek el félni? Létezik, hogy van ereje a babonáknak?

Nagyon kusza érzés... Végre látok valakit, akivel úgy érezem, hogy "zsák a foltját"-eset lehetnénk. De nem vagyunk. Nagy valószínűséggel nem is leszünk. Akkor az eddigi mi volt? Aki ismer, tudja, hogy az önbizalmam nem veri a plafont és nem veszek mindent magamra, a bókokon pedig kacagok és inkább viccet csinálok belőlük... De most erről elhittem, hogy jelent valamit...hogy elkezdődött valami...csak finoman - a körülményekhez mérten, de pont ettől volt olyan...olyan, amilyet megálmodtam...Senki sem tudja, látja vagy veszi észre, csak Ő és én...

Vagy egy pillanatig sem volt ilyen? Csak képzeltem?

"...Nem volt idejük olyan fájdalmat okozni, amelyek kiirtották volna belőlünk a vonzalmat, a rózsaszínűbe csomagolt érzéseket. Nem volt idejük unalmassá, túl megszokottá, túl „ismerőssé” válni. Ahányszor csak rájuk gondolunk, azt az énünket erősítik, akik mellettük voltunk. Élénkek, kíváncsiak, boldogok, vidámak, nyitottak, álmodozók. Bármerre járnak a világban, titkokat, lehetőségeket hordoznak számunkra. Mi így látjuk őket. Mert a szívünk mélyén sosem adjuk fel. Szürke, rosszkedvű reggeleken elképzeljük, amint egy napon majd összefutunk velük, mondjuk, egy hipermarket forgatagában, ahol vadul egymás nyakába borulunk a vécépapírok és ásványvizek között. Aztán ha már túl sokáig vártunk, és közben valaki más is felfedezi az igazán szeretni való énünket, akkor becsukjuk azt az ablakot a szívünkben, amelyből mindig őt láttuk, és szépen elkönyveljük: Ő volt az a férfi, akit soha sem kaptam meg…
No de soha ne mondd, hogy soha…"

Annyi hülyeséggel törődtem mostanában, annyira rossz helyre koncentráltam, annyira nem úgy viselkedtem, ahogy magamtól várnám és most valahogy bevillant előttem, mintha kívülről nézném magam, ahogy totál nem a saját utam járom.

Annyira félek a kudarcoktól, hogy inkább meg sem próbálok semmit. Ez nem lehetek én... Élek egy életet, egy formában, amit nem érzek a sajátomnak, de nagyjából megfelel a környezetemnek és közben magamban színesítem a kis álomvilágomat, amit - ha így megy tovább - soha sem lesz merszem megvalósítani.

"Rossz úton jár, ki álmokból épít várat és közben elfelejt élni."

Egy rövid idő alatt a szöges ellentéte lettem önmagamnak. Pedig valamikor voltam olyan, amilyen igazán vagyok még mai napig is belül...de hol bomlott meg ez az egész?

"Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton van egy pillanat, amikor még vissza lehet fordulni és talán még jóvá is tenni."

Ez most az a pillanat? ...vagy azt már lekéstem?

És szólt a nő:
"A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem,
És itt a szívem közepében
Ujjong a boldog szerelem.
Tied a testem, tied a lelkem,
Te vagy az első, akit öleltem,
Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."
S a férfi szólt:
"A másik elhagyott."

És szólt a nő:
"Piros az ajkam
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,
És végigfut az üdvök üdve rajtam,
Mikor így tartasz forrón átölelve.
Szemem sötétebb, mint az égbolt,
Mikor a fergeteg zavarja...
Oh, mondd, a másik szintén szép volt?
Fehér a válla? Gömbölyű a karja?
Tudott-e súgni-búgni szintén,
Tudott-e édes csókot adni,
Meghalni karjaidba, mint én
És új gyönyörre föltámadni?
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"
S a férfi szólt:
"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:
"És mégis nappal, éjjel
Sóhajtva gondolsz vissza rája,
Amellyel az enyém nem ér fel,
Mi volt a titka, a varázsa, bája?
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"
S a férfi szólt:
"A másikat szerettem!"
 

 Imádom Heltait, talán néha másolok majd tőle....

Ma korán felkeltem, ahhoz képest, hogy őszi szünet van. Megittam a kávém, boldogan néztem a Szívek szállodáját dvd-ről (...nem tudom, hogy ez abnormális dolog-e???...), játszottam ugrifülessel (aki ma a kispárnámat rágta szét, de ettől függetlenül imádom!), takarítottam, mostam, kajáltam, olvastam, felhívtam régi barátokat és közben nem agyaltam. Legalábbis annál jóval kevesebbet, mint mondjuk tegnap vagy azelőtt. Próbáltam arra összpontosítani, hogy mosolyogjak. Nem más miatt, nem is azért, mert olyan eget-földet rázó jujdejó híreket kaptam volna, hanem mert "Nincs az a mosoly, amitől ne éreznéd jobban magad"...

És tényleg. Lehet, hogy kezdetben kényszeres. Az is lehet, hogy kissé bugyuta és csalóka. De eredményes. Este teljesen higgadtan viseltem a tesóm havi egyszer felszínre törő >>mindent tudnom kell rólad, hisz a testvérem vagy<< rohamát, majd a szüleim nehéz napját követő problémázását. Nem vagyok hős, de talán kezdetnek nem rossz.

Holnaptól el kell kezdenem a temérdek beadandó munkával foglalkoznom, amit a szünetre adtak... Legalább lesz mibe temetkeznem. Azt hiszem most kezdem el értékelni, az utóbbi hónapok tapasztalatai után azt, hogy a nap minden percében számíthatok egy őszinte ölelésre, ha arra van szükségem...és milyen furcsa, hogy ez csak akkor tűnt fel, mikor az ellenkezőjét éltem. Semmi sem fontos annyira, mint egy apró mozdulat...vagy csak egy pillantás, egy kiáltás, hogy kész a kaja... El sem tudom képzelni milyen lenne az életem a szeretteim közelsége nélkül.

Mostanában nem volt túl sok bejegyzésem. Szét voltam csúszva kicsit, de most előttem ez a fantasztikus őszi szünet és gondoltam addig valamit biggyesztek ide is. Hát íme:

Költözködésem minden percét élveztem, beindult az "új életem"...ez egy éles  túlzás volt, de mindenképp kaptam egy tiszta lapot, aminek nagyon örültem, csak kicsit fáradtan és elgyötörten estem bele az újabb körforgásba, amiben hipp-hopp helyt kellett állnom. No problemo: minden megy a maga útján, éldegélek, de jól jött már ez a kis pihi.

Ősz van. Ez sem túl vidító...vagy nem tudom... Olyan mintha csak gyártanám a problémákat...nem érzem magam túl boldognak. Jó a tény, hogy itthon vagyok, nagy biztonságot ad. De annyi minden jár a fejemben. Néha már azért szégyellem magam, mert agyalok bizonyos dolgokon...én vagyok elégedetlen? Vagy az a természetes, hogy az ember mindig próbálja a soron következő legnagyobb problémáit megoldani?

Annyi minden halmozódott fel bennem az utóbbi időben, csomó kimondatlan dolog, amik kezdenek belül felőrölni. Valamiért nem is nagyon tudom kimutatni vagy kiadni magamból. Pedig lehet, hogy jobb lenne...lehet. Nem zavarna, hogy nem tudnak az emberek a dolgaimról, ha nem azt érezném, hogy az életem már csak egy produkció, mert rengeteg dolgot elfojtok és próbálom mellőzni és gondolkodom inkább globálisan, hogy "úristen, emberek az utcán éheznek, betegek, elesettek - én meg a tüskéimet kapargatom és próbálom egymagam kiszedni!"

Egyszer egy hosszú beszélgetés alkalmával azt mondta nekem valaki, hogy soha sem szabad a sebeinket nyalogatni. Teljesen igaza van, mert egyszer élünk és mindig a jobbra kell törekedni és a jobbat meglátni a világban. De ha már akkor sem foglalkozom a problémákkal, amikor épp aktuálisak, azok egy idő után iszonyú mélyre ássák magukat.

Most azt hiszem itt tartok... Túl mélyen vannak, hogy felszínre tudjam/merjem hozni őket és még túl frissek és elevenek ahhoz, hogy mellőzzem őket és próbáljak rajtuk túllépni...

Ahonnan jöttem, ott égig érnek a házfalak,
Magasra nőttek, mégis szürkének látszanak,
Millió ember hiszi, hogy egyszer valami történik hirtelen
Hiába vártam csodákra, de nem üzentél nekem.

Túl minden álmon, végre egyszer hosszú évek után
Rád találtam, hát vigyázz rám!
Bármerre jártam, azt reméltem, holnap látlak talán,
Most itt vagyok, hát vigyázz rám!

Nagy ez a város, de semmi nem tart itt, azt hiszem,
Valami elmúlt, és nem várom már, hogy jobb legyen,
Millió ember hiszi, hogy egyszer valami történik hirtelen,
Hiába vártam csodákra, de nem üzentél nekem.

Túl minden álmon, végre egyszer hosszú évek után
Rád találtam, hát vigyázz rám!
Bármerre jártam, azt reméltem, holnap látlak talán,
Most itt vagyok, hát vigyázz rám!

 

Döntés született. Nagy döntés. Haza jövök. Ott hagyom a sulit.

Nagy bűntudat, hogy a család mennyi pénzt áldozott ezidáig rá, én pedig most keresztül húzom az egészet, de szerencsére a szüleim megértettek és úgy gondolom, hogy ha megértik, akkor nem hülyeség és nem csak az én szememben probléma.

Persze most nagy kő esett le a szívemről, hogy újra kezdhetem, de nagyon nagy bennem a bizonyítási vágy! Most kicsit fellélegeztem, de ennyi. Gyors megoldást kell találni a jövőre nézve. Itthoni képzéseket nézegettem, hátha van, amit nem késtem le. Találtam köztük néhányat, ami igazán érdekel és még reménykedem, hogy indul a közeljövőben olyan képzés...

Kettős érzés nagyon... Csalódás magamban. Rossz, hogy anyáékkal ezt eljátszottam. De valahol jó, hogy merek váltani és nem törődök bele a rosszba.

Azért van síró, hogy megvigasztald,

és éhező, hogy teríts asztalt.

Azért van seb, hogy bekösse kezed.

Vak, elhagyatott azért van, hogy vezesd.

Azért van annyi árva, üldözött,

hogy oltalmat leljen karod között.

Azért roskadnak más vállai,

hogy terhüket te segítsd hordani.

Az irgalmat kinek fakasztják,

a mélység felett van csak magasság.

Ha más gyötrődik, vérzik, szenved,

azért van, hogy megmutathasd,

mennyi szeretet van benned.

Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak,

menedéknek, oszlopnak, szárnynak.

Ki van jelölve a helyed,

ne nyugodj, míg meg nem leled.

/Bóka László-Ki van jelölve a helyed/

Sok változást hozott az utóbbi néhány hét és ez még mindig csak az eleje. Az ember még azokkal sem ért mindig egyet, akiket nagyon nagyon szeret. Nem is értjük őket mindig, nem is tudunk mindig kedvesek lenni, nem mindig mondjuk ki, amit gondolunk és néha rábólintunk arra is, amit nem gondolunk. Errefel most a régi kócos ügyek tetejébe megérkezett egy raklap új helyzet, új ember, új...minden...

A változás jó, de vannak részek, mikor nagyon nehéz. Mikor azt veszed észre, hogy már megint csak vettél egy mély levegőt és éled azt, aminek meg kell történnie és próbálsz visszafolytani gondolatokat, amiknek nem tudod még, hogy van-e akkor, ott keresni valója... Ezeken át kell esni, sokan megélték, nincs vele baj. De az a sok gondolat...a sokféle első benyomás...ami nálam általában idővel beigazolódik...elszomorít kicsit.

Gonosznak éreztem magam, amiért a megismert 100 emberből kb. 20 volt csak szimpatikus vagy közömbös...a többiek mind annyira de annyira távol állnak tőlem...és még ha bennem is van a nagyobb hiba: akkor most reggeltől estig olyan emberekkel leszek összezárva, akikkel nincs közös témám? Persze még remélek és nekem elég néhány ember, ahhoz, hogy jól érezzem magam...sőt sokszor magányosan is jól érzem magam...de annyira reméltem, hogy nem így lesz.

Nem akarok ítélkezni, de keresem a jobbat...és remélem, hogy tényleg lesz jobb és nem csak én állok rosszul a dolgokhoz.

"Önmagában a szeretet nem elég. Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett, akiket szeretünk, sosem elég azt mondani, szeretlek, hanem minden áldott nap ki is kell mutatnunk azt a szeretetet, még olyankor is, amikor akadályokat gördít elénk az élet."

...
és lassan beletörődtem, hogy az a fajta boldogság, amelyről álmodtam, s amelyre talán egész életemben készültem, nem valósulhat meg soha. Ugyanakkor, miután még nem haltam meg, tovább kellett élnem, és még mindig az volt a legcélszerűbb, ha a lehetőségeken belül a legjobb megoldást választom, úgy, hogy ne sérüljek én magam is. Lehet, hogy majd minden nővel ugyanez történik, ami velem: biztos minden nőnek hiányzik valami az életéből, amiről álmodott
...

Ahogy a címbe foglaltakat már az előző bejegyzésemben is írtam... Áldom a nevét annak a számomra ismeretlen gondolkodónak, aki a mondanivalómat egy ilyen kerek mondatba foglalta, ezzel az egyszerűséggel.

Nem tudom, ki hogy van vele és mennyire igényli a szabadságot... Én a magam részéről kicsi korom óta mindig azt vártam, hogy saját háztartást vezessek. Saját házam legyen, kerttel, kutyával, macskával... ahogy kell. Az pedig teljesen evidens volt számomra, hogy én Pesten fogok élni... Ez első nekifutásra persze nem ment...még sikerülhet, csak nem tudom akarni fogom-e még...

Elmentem a szülővárosomtól 165 km-re tanulni. Nagyon szép hely, nagyon kedvesek az emberek, sőt: még egy cica is hozzánk szegődött. Társaságom is van, hiszen egy régi jó barátnőmmel vagyunk szobatársak. Bár persze tudnék negatívumokat is mondani, de ez természetes, hisz ez az élet és nem egy tündérmese...de nincs ott semmi gond.

Ott nincs, de itthon...nem is itthon...bennem.
Elmentem, önállósodom, kilátásban van egy meló is, amire annyira vágytam a suli mellett és igazán szépen mennek a dolgok előre, ami az én életemet illeti... De annyi mindenki eszembe jut. És nem, nem honvágyról beszélek. Tényleg. Hanem egy olyan érzésről, amire nem találok igazán szavakat...Azt hittem, hogy ha 165 km-re leszek a problémától, akkor a probléma automatikusan megszűnik létezni...de nem. Eljöttem és még nagyobb lett, mert még hozzá társult egy erős önvád is, amiért hátat fordítottam neki.
Harmadik gyerek vagyok. Nagyon szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy a családomat alapvetően a szeretet mozgatja és, hogy a szüleimet elsősorban az érdekli, hogy mi boldogok legyünk... Ezért azt hiszem minimum, hogy amit lehet, megtegyek értük. Nagyon ragaszkodnak hozzám, mivel én vagyok a legkisebb. És eljöttem. Nincs kibe kapaszkodniuk... Anya a nyuszimon éli ki a gondoskodási vágyát (aki miatt szintén lelkiismeret furdalásom van...), jár dolgozni, van mit tennie. De ott van apa, aki nyugdíjas, otthon van. Olyan férfi, aki nem mondja naponta, hogy szeret, de mindent megtesz a családjáért és nagyon felelősségteljes ember. Mikor hazajöttem és arról beszéltünk, hogy mikor megyek vissza, kimondta, hogy nagyon hiányzom neki itthonról... Semmit nem tudtam rá mondani, annyira meglepett. Iszonyú lelki teher, hogy itthon hagytam a szüleimet...és talán butaság is, hisz én is csak egyszer élek... de most ha vissza megyek a suliba, ott sem leszek felszabadult és boldog, mert folyamatosan ez jár a fejemben... Kicsit lehet, hogy érthetetlen, hogy ez miért is baj nekem...hogy apa miért ekkora "ügy" nekem...de okom van rá, csak nehéz lenne ezt is taglalni...

Ez a legnagyobb kő a szívemen. Aztán ott a sok kis törmelék, meg a kavicsok is...
Meg hát itt ez a szerelem... Meg a határok...

Mennyi minden történt az utóbbi napokban... annyira sok, hogy hiába is ecsetelgetném...fáradt vagyok. Fáj sok minden. Fizikailag és lelkileg is.

Bizonytalan vagyok, de valahol mégis tudom, hogy mi lenne jó.

Félek, de mégis csinálom.

Reménykedek, pedig tudom, hogy nincs jövője...

No meg lemondok és félbe hagyok dolgokat, amikről tudom, hogy sikerülne.

Minden változik, de mégis minden a régi...

"Az egyszerűség a legnehezebben utánozható dolog a világon."

"Szabad az, aki képes felállni és mindent maga mögött hagyni anélkül, hogy visszanézne."

"Nem lehet szükségem rád, hisz nem lehetsz az enyém."

Az emberek félnek. Félnek és hazudnak. Másoknak...ez a kisebb baj...és maguknak is...ez pedig az egyik legnagyobb.

Másoknak hazudunk, mert szeretnénk megfelelni nekik, vagy mert nem akarjuk őket megbántani. A vitákat is gyakran kikerüljük egy füllentéssel, egy rábólintással, egy elhallgatással, (ami szerintem sok esetben ugyanúgy hazugságnak számít). Ez sokszor kellemetlen dolgokat szül. Emberek válnak el, vesznek össze egy életre vagy lesznek halálos ellenségek egy-egy hazugság miatt. Aztán valaki eltűnik az életünkből, valaki marad, valaki eltűnik ugyan, de visszatér... Szóval a gyarló emberek egymás közt elintézik az apró-cseprő erkölcsi vitáikat. (Márha beszélhetünk erkölcsről korunkban....???)

Ennél sokkal aggasztóbb mikor magunknak hazudunk. Rengeteg okból... Hogy elviseljük, hogy túléljük, hogy reggel legyen erőnk felkelni, hogy ne kérdezzék meg mi bajunk, hogy tovább tudjunk lépni. Elhiszünk olyasmit, amit soha nem hittünk. A legjobb példa erre, a gyász. Olyan emberek, akik meg sincsenek keresztelve, elvesztik a legközelebbi hozzátartozójuk egyikét és annyira görcsösen maguknál akarják tartani, hogy pár napon belül biztos jeleket vélnek felfedezni a szobájukban, amiket az eltávozott hozzátartozó hagyott maga után. Biztosak benne, hogy fentről nézik őket és vigyáznak rájuk... És igen, ezzel meggyógyítják magukat. És igen, talán tényleg csak egy közvetlen haláleset után jön rá az ember, hogy valami van odaát... én még nem tudom. Ezek misztikus, földöntúli dolgok, amikkel a saját lelki békénket próbáljuk helyre zökkenteni. De mint mindenben, a saját magunk helyre zökkentésében  is vannak határok...van, amit igenis el kell fogadnunk és fel kell dolgoznunk.

Azt már nem szabad megélnünk, mikor a hétköznapjainkat is megmérgezzük. Mikor a háromgyerekes családanya azt mormolja a buszon, hogy "hazamegyek és a férjem nem lesz ma részeg...ma nem lehet az"...na az egy nagyon veszélyes önámítás. Mondhatná azt is magában, hogy "mielőtt hazamegyek, keresek egy ügyvédet és elintézem, hogy biztonságban eljöjjek otthonról a gyerekekkel". De fél. Fél meglépni, amit meg kell...ezért hazudik és elhiszi...de belül hogy ne emésztené magát idegronccsá egy ilyen helyzetben?

Csak egyszer élünk és csak attól félhetünk, hogy valamilyen alkalmat nem használunk ki a saját életünk jobbá tételéhez...semmi mástól.

"Mert az emberek teljességgel kiszámíthatatlanok. Hiába ismersz harminc éve egy embert, nem tudod megjósolni, hogyan viselkedik majd a sikerben vagy a balsorsban. Hasztalan ismered egy ember jellemét, köznapi szokásait, értelmét, szívét, reflexmozdulatait - az ember csodálatos és titokzatos marad, akkor is, ha máskülönben félhülye. A csapásra talán rikoltással és örömkiáltással válaszol, a siker néha megtöri, lehangolja. Néha egészen érthetetlen alkalomból dühöngeni kezdenek az emberek; például elviselnek gyászt, megaláztatást, anyagi, testi vagy erkölcsi szerencsétlenséget, de aztán egy pillanatban gyilkolni vagy hörögni és üvöltözni kezdenek, mert a villamos nem jön idejében, vagy szorít a cipőjük. Kiegyensúlyozott, mértéktartó emberek egészen különösen válaszolnak valamilyen útszéli megjegyzésre: mintha lényük titkos sebét érintetted volna meg. Van, aki nem bírja el a telefon csengését, más kadarkát kér, mielőtt a bitóra vezetik. Az állat, a kő, a növény is szabályosabb, kiszámíthatóbb, a vihar és a földrengés megbízhatóbb, mint egy ember. Az emberek csodálatosak."

Megint magam köré vontam egy burkot. Most, mikor keztem megint a régi lenni... felszabadult, mint 12-13 évesen, csak talán picit több aggyal. El mertem mondani a véleményem, mertem hangosan nevetni és akár kinevetni is. De most megint jött valami... talán ez a költözködés meg a nagy változás, ami rám vár...pedig úgy igazán semmi nem idegesít vele kapcsolatban, mert minden megy majd a maga útján...csak gondolom valahol nagyon hátul ez lapul...

Annyi biztos, hogy valamiért megint itt van körülöttem egy kis burok. Barátnőm szerint ez csak ilyen kis kasmír... ez tőle vehető bóknak is akár, mert volt burkom zsákanyagból is... És úgy érzem, az jobb volt...vagyis őszintébb. Mert egy zsákanyag kívülről is érdes, látszik, hogy nem az, amit szeretnél megölelgetni... Egy látványos, vastag, kemény burok. Amiben ott lapultam amíg szükségét éreztem, majd kibújtam belőle.
Ez a "kasmír" viszont iszonyú csalóka. Mások felé már nem akarom és talán nem is merem mutatni ezt a kívülállást...arra törekszem, hogy a környezetem olyannak lásson, amilyen szoktam lenni...de vannak, akikkel ezt nem játszhatom el. A család...és 1-2 barát. Tényleg...csak kettő. No és ott vagyok még én...mert ez a kasmír nem csak az engem körülvevő embereknek puha és finom, hanem nekem is az a másik oldalon... Már magamat is illúziókba kergetem és élek egy világot, ami nem az enyém...ami igazán az enyém, az már csak belül van meg...és senki ...de tényleg senki nem fér hozzá... de az a néhány ember, aki közelebb áll, legalább a tényt felismeri, hogy ez a burok bizony ott van...és nem őszinte az a mosoly...és nem őszinte az sem, hogy nem folyok bele egy vitába, amiben amúgy érdekelt vagyok....
Annyira rossz érzés néha ráébredni, hogy igazából ahogy téged nem ismer senki sem, úgy te sem ismersz senkit igazán... És ez tény. Lehet, hogy vannak, akik előtt időnként adott esetekben kiszámíthatóan cselekszünk, de senki nem ismer senkit annyira, amennyire azt hiszi...

"Az a sok festett válaszfal, amit az ember maga és a valóság közé állít - a történelem, a vallás, a kötelesség, a társadalmi helyzet -, mind illúzió, ópiumos fantáziaszülemény."
(John Fowles)

Ma ki kellene csattannom az örömtől. És tulajdonképpen örülök is...azthiszem. Este alig aludtam. Sőt, csak félálomban voltam vagy épp ébren. Hajnal 4-kor megjött az sms is... Felvettek. Ezen izgulok már mióta...és most kiderült...én pedig nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel...???

Az, hogy egy olyan szakot írtam első helyre, ahová a ponjaimnál 238-cal kevesebb is elég lett volna, az egy dolog...Nem is én lettem volna, ha nem értékelem alul magam... Vagy ez talán nem is alulértékelés volt. Egyszerűen nem tudtam már februárban sem, mikor a jelentkezési lapokat töltöttem, hogy mit akarok, így beírtam ezt és most...most nem annyira dob fel a tény, hogy sikerült. Szóval nem egyszerű...

Félig-meddig sikerült az elképzelésem...kicsit elmegyek "levegőzni", önállósodok, tanulok...talán érek egy picit.
No, ez a nap már nem lesz sokkal mosolygósabb, de holnaptól majd biztos fogom értékelni... Nekem meg aztán főleg illik is, hisz mindig mindenkit az "ennek így kellett történnie" dumával nyugtatok... és hiszek is a sorsban... csak már megint nem értem...

...felvettek.

Rengeteg jól ismert klisé és közhely született már arról, hogy a férfiak megbízhatatlanok, hogy nem hívnak fel, hogy csak a szexig vagyunk nekik fontosak és csak ők tudnak vezetni...stb. Persze a nőkről is jószámmal született már ércelődő szállóige. Én mindig azt mondom, hogy ha valami közhellyé vált, az azért történt, mert biztos, hogy igaz. A legigazabb igaz. Azért hangzott el ennyiszer. Alapigazság. És szépen következik egyik a másikból.

Mi, csajok tény, hogy "hülyék vagyunk". Olyan értelemben, hogy mindent a szívünkkel közelítünk meg és ahányszor a szívünket használjuk, annyiszor szorítjuk háttérbe az agyunkat...és valóban...néha már szó szerint hülyeségeket művelünk azért, mert így is, úgy is a szívünkre hallgatunk, amíg szeretünk. Ebből jön minden más is...nem vezetem le, nem ide akarok kilyukadni.

Hanem: itt vannak nekünk a teremtés koronái. Náluk a legalapvetőbb tikk az (szerintem), hogy örökre gyerekek maradnak. De tényleg. Végig. Ebből adódik, hogy felelőtlenek sokszor, szétszórtak, csak azt csinálják meg, ami érdekli őket, csak akkor hívnak fel, ha kell nekik "valami". (Leszámítva azt a pár hónapot, ameddig ők is képesek a szerelemre...) Mindig be kell szerezniük a legújabb mobilt, autót, műszaki kütyüt. És ahogy a gyerekeket is imádjuk minden csintalanságuk ellenére, valahogy úgy vagyunk a férfiakkal is... próbáljuk őket még nevelgetni is, dehét sohasem a nők a következetes szülők és újra meg újra szemethunyunk a dolgok felett.

Ezt az egészet azért írtam le, mert most komolyan: jól van ez így, ahogy van, nem? A nők viccesek, ahogy eljátszák, hogy vérig sértődnek egy elfelejtett évfordulón, de belül nagyon jól tudják, hogy nem ez a dolog lényege. A férfiak pedig szintén tudják, hogy a nők nélkül kb. meghalnának és nem hülyék, hanem ők azok a két nem közül, akik feltétel nélkül tudnak szeretni.

"A nők nem szeretik sem a bólogató kiskutyákat, sem az ordító majmokat.
 Azt szeretik, ha csendben lépked mellettük a tigris..."

Ha a halálos ágyán minden ember felett megjelenne egy körülbelüli szám arról, mennyi mindent nem mondott ki élete során, ami kikívánkozott, biztos, hogy milliós nagyságrendű lenne, bárkiről is van szó. Van ami illetlenség, azért nem mondjuk. Valamit nem merünk, nem akarunk, titkolunk, elhallgatunk, egyszerűen nincs erőnk kimondani...stb.

...ezzel szemben mennyi mindent kimondunk amit nem kellene... Kiszalad, mert idegesek vagyunk, mert nem gondoljuk meg, mert fáradtak vagyunk és nem tudunk lakatot tenni a szánkra...arról nem beszélve, hogy mi van akkor, ha iszunk ugyebár...

Szeleburdi vagyok, szétszórt, szórakozott és ütődött is. Amennyire csak lehet, mégis figyelek arra, hogy mit kinek mondok, hogy mondom, mikor mondom, stb., ...persze ilyen tulajdonságok mellett nem mindig sikerül jókor, jó hangsúllyal, jó szavakkal. De legalább rajta vagyok...és rühellem, mikor valaki rendszeresen meggondolatlanul csak beszél bele a világba. Ilyen a káromkodás is. Ok. Mindenki szokott, én is. De nem szídom mások anyját, nem ordítozok úton-útfélen és főleg nem hirdetek véleményt fennhangon olyasmiről, amiről gőzöm nincs, csak magamban képzelem valamilyennek, mint laikus, kívülálló, az adott helyzetet még meg nem tapasztalt ember.

Most igazából az a bajom, hogy az emberek okoskodnak...tanácsokat osztogatnak...kérdem én: minek? Azt se tudják miről van szó. Azt se tudják milyen az a helyzet, amibe beleszólnak... Most ilyenekkel próbáljak meg beszélni? Próbáljam egy ilyen elképesztő empátiával és intelligenciával megáldott embernek elmagyarázni, hogy igazán nem kell mindig tanácsokat osztogatnia. Néha elég ha meghallgat. Sőt! A legtöbb, amit tehet, hogy nem kavar be, csak figyel rám és érzem, hogy mellettem áll... Vannak emberek, akiknek a kezébe nem szabadna hatalmat adni. Vannak olyanok is, akiknek még szavakat is csak limitált szériában kellene tanítani...

"...Csak nézz rám, egy szót se szólj, én így is megértelek.
Ha van valami, ami nem hazudik, az leginkább a szemed.
A szavak néha szövetkeznek, hogy félrevezessenek,
Szépen hangzó mondatokban vonulnak ellened.
Félve, kimondott félszavakból van, aki ért és van aki nem,
De elmondani nagyon nehéz, mit nem ért meg senki sem.
A gondolat, míg önmagába zárul, sajnos nincs jelen,
Szavak nélkül nem működik a mindenható értelem.
De a kimondott szavak sorsa néha furcsán alakul,
A lényeg sokszor bennük marad kimondatlanul."
(Bródy János)

„Tükörbe nézünk, de nem igazán látunk,

igazat érzünk, majd hamisat kiáltunk,

szabadságra hivatkozva bezárjuk magunkat,

ígéretet teszünk, s megszegjük szavunkat.

művirágot viszünk botcsinálta istennek,

hazudunk jóízűt a saját szívünknek,

félünk magunktól, testünket csak hordjuk,

s ami maradt belőlünk, két kezünkkel szórjuk..."

Tanulságos napokat tudhatok magam mögött. Barátságról, összetartásról, összetartozásról, poénokról, emberekről, sikerről, hírnévről, a hozzáállásunk fontosságáról és millió más dologról tanulhattam.

Számtalan ember él a Földön, akiket zsinórokon rángatnak. Vannak akik, ha felismerik a helyzetet, kitörnek és inkább lemondanak a biztos támogatottságról, de nem hajlandóak rongybábuként élni. Vannak, akik szerencsés beállítottságúak és tudnak a helyzetükön nevetni ameddig az egészséges. Mások pedig tűrnek...csendben, szó nélkül...vagy észre sem veszik, hogy mi zajlik körülöttük? Én komolyan mondom, hogy nem értem...ezt sem, mint ahogy sok mást sem. Tudom, hogy van az a pénz, amiért valakinek érdemes tűrni... De meddig és mennyit? Tényleg csak a pénz számít? Lejárathatnak ország, világ előtt és te büszkén tűröd, mert pénzt kapsz érte...adott esetben még csak nem is milliókról van szó... Ha azt vesszük, hogy a jelenleg megélt esetben 4-ből 1 ember tette ezt, akkor az pontosan 25%. Érdekes. Nevetséges.

Nem vagyok milliomos csemete, nem fogok a szüleimtől nyaralót örökölni a Boszporusz partján, de abban mégis biztos vagyok, hogy soha nem leszek rongybábu némi pénzért egy milliomos talpát nyalva. Ha azt vesszük, az adott személy - az a bizonyos 25% - talán most úgy érzi élete csúcspontjához ért...de nagyon fejjel lefelé nézheti az egészet, ha nem látja, hogy minek az árán... Örülök a 75%-nak és boldog vagyok, hogy megismerhettem őket, mert úgy néz ki nagyon könnyű félresiklani a siker érdekében, de nekik mégis sikerült két lábbal a földön maradni.

S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;

ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

Nem írtam már egy ideje, mert sok minden történt, időm se nagyon volt, el is fáradtam. De most itt vagyok, ugyanis újra van egy szabad estém kettesben nyúlúrral és én mi mást csinálnék ilyenkor, ha nem valami hülyeségen törném a fejem.

Most megint a határaimat keresem. Nem, nem azokat, hogy pl. mit bírok, mennyit bírok...stb. Hanem azt, hogy kinek hova rakom ki a STOP táblát... És arra jöttem rá, hogy én kérem szépen elég egyértelműen ki tudom és ki szoktam fejezni azt, hogy kinek hol az állj...és mégis vannak, akik nem látják. Értendő ez mindkét irányba: ha valakivel semmi bajom, szimpatikus és ő mégis azt hiszi, hogy nem vagyok rá kíváncsi, illetve az ennél rosszabbik eset, mikor valakit a hátam közepére se kívánok és ebből az illető semmit, de semmit nem érzékel az egy adta világon. Sokáig töprengtem azon, hogy most bennem van-e a hiba, hogy félreérthető jeleket küldök vagy mások hiszik, hogy az agyamba látnak és minden úgy van jól, ahogy azt ők gonolják és minden általam kisugárzott negatív jelzés csak a véletlen műve. Aztán ma egy már igen-igen régi barátnőmmel beszélgettem erről. Rólam. Hogy kihez hogy viszonyulok. Hogy ezekből a "viszonyokból" külső szemlélő mit láthat... Ez a barátnőm, bizton állíthatom, hogy ismer. Évekkel ezelőtt sülve-főve együtt voltunk, aztán több okból is eltávolodtunk egymástól, de később bármikor találkoztunk, mindig tudtuk ott folytatni, ahol befejeztük. Mostanában újra szorosabb köztünk a kapocs...és én ennek nagyon örülök. A mai beszélgetésünk többet jelentett nekem, mint három másik (amúgy számomra fontos) ember tanácsa.

Megállapítottuk, hogy körém az évek során megépült a  Nyh-i Nagy Fal... Egy igen kicsiny bejárattal, amit csak kevés embernek mutatok meg önként és csak a nagyon hozzá(m) értők/illők találnak meg maguktól...ez nem mindig jó...de nem mondom, hogy rossz.
Most az jár a fejemben, hogy kell-e ebből bontanom?...és ha kell, akkor hogyan?...Végülis még így is vannak olyanok, akik nem értem hogyan surrantak a falon belülre...de annyira sokan vannak még kint is...

Szeretem az embereket. Vannak, akikkel nehéz megtalálni a közös hangot, vannak akik nagyon különbözőek tőlünk, de az emberek jók. És ne mondjátok, hogy nincs így, mert akkor minek is élünk...? Beszélünk kapcsolatokról: tanár-diák, szülő-gyerek, barátok, testvérek, szerelmek...stb. De nincs köztük két egyforma. Lehet, hogy minden anyukának az ő gyereke a legszebb és lehet, hogy minden szerelmes azt gondolja, ők a legszerelmesebbek és az is lehet, hogy minden egy sablonra épül. De nincs két egyforma szerelmi kapcsolat a világon. Ahogy egyforma szülő-gyerek, testvéri, baráti...stb. kapocs sincs.

(A tanár-diák kapcsolatok egy része ez alól kivétel, mert úgy tapasztalom a tanárok nem különösebben törekednek megismerni a diákjaikat...csak sok káposztát látnak a pad mögött, amibe bele kell tuszkolni a tankönyv minden betűjét...)

Elmerülünk magunkban. Azt hisszük, hogy csak mi látunk részleteket másokban és mások nem látnak bennünk...ezért eltitkoljuk azt, amit mi látunk. Innen ez az elszigeteltség? ...talán kacifántos amit írtam... Adott egy szomszéd. Szomszédi kapcsolat sincs két egyforma. Vannak jók, rosszak. Oké. Nagyon jók és nagyon rosszak is. Vannak közömbös és semleges szomszédi kapcsolatok. Akiknek, ha a házban találkozunk, köszönünk, de az utcán már nem biztos, hogy megismerjük... Szerintem valójában nincs olyan, hogy "közömbösség". Még erről a semlegesnek nevezett szomszédról is vannak élményeink, képeink. Apróságok...talán nem történt semmi, amíg együtt vártátok a liftet...de ez a "nem történt semmi" is annyi féle lehet... Kínos is akár. Kellemes is...és közömbösnek neveznénk azt, mikor nem történik semmi. Ugyanmár! Ha csak a cipőjére nézek, már gondolok valamit. Ha az arcán megpillantom, hogy még neki is mennyire reggel van, már szimpatikusabb.

De nem kell a szomszédig mennünk. A közvetlen környezetünk is elég. Vegyünk alapul egy érintést. Egy apró érintést. Ami talán csak véletlen...de semmiképp sem közömbös. Lehet, hogy nem vált ki belőlem inpulzív érzéseket és nem fog a szívem kalapálni...de ha valaki hozzám ér azt megérzem. És nem lehet közömbös...hisz megérintett...benne van a szóban is. Szóval ma ezen gondolkodtam. Sajnálom a "közömbös" embereket. Az agyuk dobozol és nem engedik maguknak élni az életet. Talán attól félnek, hogy túl erős érzéseik lesznek? Akár jó, akár rossz irányba...dehát ezért élünk. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölködésből kibontakozó szerelem. De ott legalább mernek előtte gyűlölni...

...ezért nem ártana valamit kezdeni magammal...de én csak itthon ülök. Leérettségiztem. Szabad vagyok. Nyár van...és én csak ülök.

Azt hittem ha kézhez kapom az érettségit, majd mennyire megnyugszom és milyen édes álmaim lesznek... De mikor a bátyám felhívott még aznap, hogy gratuláljon és közölte, hogy: "Akkor nagy valószínűséggel így felvesznek!" ...abban a pillanatban kicsit lefagytam. Én ebbe nem gondoltam bele még olyan nagyon mélyen. Persze, akarok Egerbe menni, de ...félelmetes...

Csesszus! Azért mégiscsak itt hagyok mindent és mindenkit alsóhangon is heti 5 napra...nem beszélve arról, mikor majd csak két hetente járok haza. Alapjában véve nem vagyok nagyon honvágyas típus, szóval remélhetőleg azért nem fogok sírni, mert mindenképp itthoni kaját akarok majd enni pénteken is... de attól nagyon tudok szenvedni, ha valahol nem jó. De ezzel gondolom nem vagyok egyedül. Szóval nem attól félek én, hogy mi lesz, ha elkerülök Anya szoknyája mellől, hanem attól, hogy olyan helyre/közegbe/társaságba kerülök, amit utálni fogok. Bízok a jóban, de óhatatlanul megfordul a fejemben, hogy mi lesz, ha pl. a szobatársam nem részesíti majd előnyben a tusfördőt, fogkefét...stb. tisztálkodásra alkalmas eszközöket. Vagy ha alkesz lesz vagy...a többit le se írom... És arról még nem is írtam, hogy itt kell hagyni a kisnyuszimat...aki annak ellenére, hogy az állatkák ezen fajállományába született, irtóra nem szereti a répát. Ki fog vele játszani annyit, amennyit én? Tudom, hogy anyáék meg a tesómék vigyáznak majd rá, de ő már megszokta, hogy én itt vagyok vele és tök sokat kiengedem ugrálni, szaladgálni, szőnyegrojtot rágni, lábat nyalogatni, pisze nózival böködni, ágyra ugrálni és úgy tenni, mintha ez teljesen helyénvaló lenne... És nem fog este felkelteni a csámcsogásával meg a kaparászásával, nem fogja lesni, hogy látom-e mikor rosszalkodik... Nem fogom látni...őt sem...

Sok minden elől menekültem és még menekülök most is néha...de 135 km nem sok egy kicsit? Rendben van, levegőzni is kell néha...ráfeszültem...mély levegő...Jól vagyok. Jó lesz. Várom. Tényleg.