"...Nem volt idejük olyan fájdalmat okozni, amelyek kiirtották volna belőlünk a vonzalmat, a rózsaszínűbe csomagolt érzéseket. Nem volt idejük unalmassá, túl megszokottá, túl „ismerőssé” válni. Ahányszor csak rájuk gondolunk, azt az énünket erősítik, akik mellettük voltunk. Élénkek, kíváncsiak, boldogok, vidámak, nyitottak, álmodozók. Bármerre járnak a világban, titkokat, lehetőségeket hordoznak számunkra. Mi így látjuk őket. Mert a szívünk mélyén sosem adjuk fel. Szürke, rosszkedvű reggeleken elképzeljük, amint egy napon majd összefutunk velük, mondjuk, egy hipermarket forgatagában, ahol vadul egymás nyakába borulunk a vécépapírok és ásványvizek között. Aztán ha már túl sokáig vártunk, és közben valaki más is felfedezi az igazán szeretni való énünket, akkor becsukjuk azt az ablakot a szívünkben, amelyből mindig őt láttuk, és szépen elkönyveljük: Ő volt az a férfi, akit soha sem kaptam meg…
No de soha ne mondd, hogy soha…"