Annyi hülyeséggel törődtem mostanában, annyira rossz helyre koncentráltam, annyira nem úgy viselkedtem, ahogy magamtól várnám és most valahogy bevillant előttem, mintha kívülről nézném magam, ahogy totál nem a saját utam járom.

Annyira félek a kudarcoktól, hogy inkább meg sem próbálok semmit. Ez nem lehetek én... Élek egy életet, egy formában, amit nem érzek a sajátomnak, de nagyjából megfelel a környezetemnek és közben magamban színesítem a kis álomvilágomat, amit - ha így megy tovább - soha sem lesz merszem megvalósítani.

"Rossz úton jár, ki álmokból épít várat és közben elfelejt élni."

Egy rövid idő alatt a szöges ellentéte lettem önmagamnak. Pedig valamikor voltam olyan, amilyen igazán vagyok még mai napig is belül...de hol bomlott meg ez az egész?

"Minden nagy hiba elkövetése során valahol félúton van egy pillanat, amikor még vissza lehet fordulni és talán még jóvá is tenni."

Ez most az a pillanat? ...vagy azt már lekéstem?