"Álom és ébrenlét közt, ismered azt a helyet? Amikor még emlékszel rá, hogy mit álmondtál.
 

Hát én ott foglak mindig szeretni..."

Leszögezem: hiszek a Sorsban. A sorsszerűségben. Hogy semmi sem véletlen és semmi sem történik velünk hiába. És azt csak remélem, hogy egyszer minden fejünk fölött repkedő kérdőjelre választ kapunk...lehet, hogy nehéz kivárni, de egyszer átveszik a helyüket a felkiáltójelek.

Mindezek ellenére néha úgy érzem, túl sok az életemben a "pont". A pont akkor, pont úgy, pont azért, pont olyan, pont ő, pont neki, pont vele, pont velem, pont nekünk, pont ott és pont, pont, pont.
Ami néha kicsit sok(k). Igazából nincs ezzel kapcsolatban temérdek mondandóm, ami nagy mélységeket mozgatott meg bennem, de mostanában a véletlenek sorozata és a sok "pont" kicsit beterített. És sokszor eszembe jutott a miért (kedvenc kérdésem) pont most/így/én/ő...? És örülnék ha vége lenne a sok pontnak...néha olyan helyzeteket szül, aminél a kérdőjelek is jobbak, mert azok a görbe vonalak úgyis kiegyenesednek...de a pontokkal mi lesz?

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” (Márai Sándor)

Ha valakit szeretek, törődök vele, kedves vagyok vele, időnként megsimogatom, megölelem és megpuszilgatom. Ha váratanul találkozunk felcsillan a szemem és a nyakába borulok, megkérdezem hogy van...ha szeretem. Én személy szerint ha szeretek valakit, be is szólok neki, szekálom, csípkedem, harapgálom, csikolom...mert szeretem. Ha valakit nem szeretek, azzel nem foglalkozom...nem szekálom, mert nem akarom, hogy hozzám szóljon.

Ha szeret valaki, látom a szemében, szépen szól és kedvesen ér hozzám, rám mosolyog, megkérdezi hogy vagyok, őszintén örül velem és ha szomorú vagyok megpróbál felvidítani, de lagalábbis mellettem áll ilyenkor is...ha szeret.

Van, amikor két ember nem szereti egymást egyformán...sőt, minden emberi kapcsolat ilyen. Az egyik fél mindig jobban, odaadóbban szeret. De ha a másik fél csak egy kicsit is szeret, akkor ezt nem használja ki...

Miért hiszik azt sokan, hogy bármit megtehetnek? Hogy a határok ott vannak, ahová ők húzzák azokat? ...és hol van az emberek közt határ?

Na igen... Zseni ugyan nem vagyok, de jó volt ezzel nyugtatni magam érettségi előtt, tudván, hogy nem tanultam rá semmit. Lényegében a kb. 140 tételből kb. 20-at tudtam úgy igazán és legalább 50 ki sem volt dolgozva... Tegnap ennek tudatában, a vihar előtti csendet hallgatva, szobámban fekve, tételekkel a kezemben rájöttem arra, hogy az utolsó egy napban már olyan nagyon sok újat úgysem tanulhatok, csak felidegesíteném magam... Így inkább elmentünk állatkertbe a tesómékkal. Az mindig kikapcsol. Akik ismernek, tudják, hogy ha bármi nagyobb esemény előtt félni kezdek, el kell küldeni állatkertbe. Most is így történt. (És milyen szép volt!!!)

Aztán végül csak elérkezett a jún.23. Egy kisebb varia miatt haramdikként kerültem sorra. Az angollal nem volt baj, elbeszélgettem én minden féle junk food-ról meg healthy life-ról, vettem T-shirt-öt, aztán kihúztam a magyart. Lévén, hogy a nyelvtan tételeket pénteken fénymásoltam le és a fénymásolat kupac még most is úgy áll az ágyam mellett, ahogy pénteken odaraktam, így nem sok fogalmam volt a dolgokról. Az ismeretterjesztő szövegekről kellett beszélnem...beszéltem én... No de az irodalom... Annnnnnnyira boldog voltam, mikor megpillantottam a feliratot: Színház- és drámatörténet. Rögtön arra gondoltam, hogy ez csak és kizárólag az én Rómeóm lehet...már épp elkezdtem vigyorogva bediktálni, mikor lejjebb is elolvastam a címet: Madách Imre: Az ember tragédiája. Tudom, nincs okom ezen puffogni, hisz ez egy jó tétel és lehet róla beszélni sokat, de mindekinek vannak gyenge pontjai és ez határozottan az volt számomra. Nem baj, megoldottam.
(Amúgy az én hibám az egész, mert felhívták rá a figyelmem, hogy ott Fent a "nem"-et nem ismerik és mikor azt mondom: Csak Madáchot ne húzzam!, akkor náluk a ne az kiesik...talán így esett, hogy megesett...)
A történtek után némi kárpótlás volt számomra, hogy töriből kihúztam Szent Istvánt. Szeretem ezt a témát, tudom is szerencsére. Ez a feleletem sikerült a legjobban. A többieknek, akik velem egyszerre voltak a teremben, a vizsgabizottság irtó sokat súgott, nagyon jó arcok voltak, nyugtató volt így kiülni eléjük...tényleg csak egy-két embert leszámítva...
Fináléként társadalomismeretből kihúztam a rasszizmusról és antiszemitizmusról szóló tételt, illetve az adófajtákat, adófizetési kötelezettségeket. Próbáltam az időt elütni a projektem megvédésével és minél kevesebb időt hagyni a tételekre...úgy érzem sikeres hadművelet volt, bár javarészt a történelmi ismereteimre támaszkodtam itt is.

Bárhogy is sikerült, a lényeg, hogy túl vagyok rajta és ma már nem fogok forgolódni álmomban. (Legalábbis emiatt biztos nem.) Egy, megérett a meggy...Kíváncsi leszek a kettőre, csipkebokor vesszőre...

"...úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod eltünik, ha kisajátítod tönkreteszed.
Tartsd szabadon és örökre a tied marad."

"Mikor véget érnek az alibiévek,
és a súlyok nőnek a válladon,
te röpülnél, de örülsz annak,
ha valahogy megállsz a lábadon."
 

Nem panaszkodni akarok, csak feltűnt, hogy egyre véknyabb a cukormáz.
Még kicsit arrébb van az az idő, mikor én fogok gyereket nevelni...kicsit közelebb, mikor már saját háztartást fogok vezetni...de hogy a felelősség és a felénk támasztott elvárások már most elkezdtek nőni, az tény.
Talán megköveznek a következőkért "a nagyok"...sőt, lehet, hogy pár év múlva én sem így fogom látni...de ma azt hiszem rájöttem mitől nyűglődöm.

Van ugyebár ez a nagybetűs ÉLET. Amiben sokszor nehéz helytállni. És vannak a felnőttek. Akik gyakorta (mindig?) gondterheltek, fáradtak, idegesek, stresszesek...stb. De semmiképp sem tehetetlenek. Felnőttek...mint a szó is mutatja...felnőttek...az élethez, a feladatokhoz...oldják a saját problémáikat...mi fiatalok is oldjuk a magunk csekély számú nyűgét... Aztán függetlenül attól, hogy ki mennyi idős, néha belebotlunk ebbe-abba. Ez természetes...kell is az élethez. Hullámhegyek, hullámvölgyek...DE! Van ez az elviselhetetlen érzés: a tehetetlenség. Mikor tisztában vagy a problémákkal, de még nem nőttél fel hozzájuk...nincs rá módszered...és igen, tudom: felnőttek is lehetenek tehetetlenek...mégis úgy érzem, a korosztályom "fokozottan tehetetlen".
És magyarázhatnám, fejtegethetném, elemezhetném tovább...de aki érteni akarja, érti így is. Aki pedig nem érti....az már túlságosan felnőtt...

Ígértem, hogy írni fogok Apáról is... Nem felejtettem el. Csak az a nagy helyzet, hogy túl friss, amit le tudnék róla írni. Vannak nagyon határozott érzelmeim és gondolataim Apuhoz, illetve vele kapcsolatban, de az utóbbi pár napban egy kicsit más szemszögből látom az egész apa-lánya kapcsolatot.

Egy régi barátnőm apukája most távozott közülünk. A barátnőm kislány volt, mikor az édesapja és az anyukája elváltak, Az Apukája csak ezután jött hozzájuk. Apja helyett lett (igazán) Apja. Mindent megtett az új családjáért és született egy kisfiuk is a barátnőm anyukájával. Ő most 10 éves...

Másik barátnőm (kiről már írtam is, hogy immár 9 éve boldogítjuk egymást) szülei pár hónapja váltak el. Az apja öngyilkos akart lenni, de nem sikerült. Pedig ő hagyta el a családját. A feleségét, aki 20 évig mellette állt - és ebből az utolsó 7 évben a depressziója minden szakaszát teljes empátiával és toleranciával kísérte végig -, a 18 éves lányát és a 16 éves fiát, akik szavamra mondom, nagyon értékes és különleges emberek már most is.

És a sort folytathatnám a környezetemben élők apákkal való "felszereltségének" elemzésével. Lenne köztük további (nem is tudom szám szerint) sok elvált szülős, megcsalt anyás, egyik napról a másikra lelépős...stb. történet. Könnyebb lenne megszámolnom azokat a családokat, akiknél az "eredeti felállás" él. Még úgy is kicsi lenne a szám a másik táborhoz képest, ha belevenném azokat, akik új apát kaptak a sorstól és jelenleg boldogok a családjukban.

...szóval most nagy hirtelen nem tudom megfogalmazni, mit jelent számomra, hogy nekem van egy Édesapám.

Én se voltam normális soha és most sem vagyok. Sőt, világ életemben cinikus voltam. Pesszimizmusom ha volt is, soha nem volt őszinte és mindig bíztam a jóban. Remélem így is marad. DE! Most nem magamról szeretnék írni. Hanem az Emberekről. Általában.

Mit hisznek, akik állandó jelleggel csak azt hajtják, hogy így se lesz jó, úgy se lesz jó, semmi sem fog sikerülni...? Kivel csesznek ki, mikor ilyenekkel jönnek? ...még azt is elhiszem, hogy vannak, akik tényleg ilyen beállítottságúak. Sok problémájuk volt már az életben és ők már nem tudnak annyira reménykedve nézni a jövőre...hát rendben. De szerintem ez is csak hozzállás kérdése...az én családomban is történt már sok minden, mégsem hallgatom a szüleimtől a nap 24 órájában a "semmi nem jó"-monológot. Szóval szerintem egyszer az ilyen beállítottságú emberek nagyon fogják bánni, hogy saját magukat hergelték ezzel a hozzállással...de tőlem aztán úgy rontják el azt az egy életüket, ahogy akarják...

Viszont mikor valaki rád telepszik és nem csak a saját életéhez való abszolút negatív hozzállását kell hallgatnod, hanem cinikus és keserű megjegyzéseket tesz a tiedre is...na azt nem hiszem, hogy sokan tudnák tolerálni. Szóval emberek...ébredjünk már fel, könyörgöm...nézzünk körbe...Oké, hogy sablon, de nem hiába lett azzá, hisz talán az egyik legfontosabb dolog, ami javíthat a hozzállásunkon, hogy: EGYSZER ÉLÜNK!!! Minden bajunkat, veszteségünket el lehet és el is kell siratnunk, hát persze, tudom...én sem ébredek minden reggel mosolyogva. Az sem jó mikor valaki már annyira "optimista", hogy inkább neveznénk naivnak, de egy kis realitásérzéket próbáljunk meg magunkba zsúfolni...elsősorban magunk miatt...aztán meg ne keserítsük a környezetünk életét se az állandó parával, nyűggel, bajjal, hülyeséggel...

És végül sokak figyelmébe:
*sokkal okosabb, ha az ember türelmesen elviseli azt, ami csak neki fáj, mintha elhamarkodottan olyasmit tesz, aminek káros következményeit mások is megsínylik*
*az egyetlen dolog, ami számít az életben: magadat a második helyre tenni*
*ne a haláltól félj, hanem attól, hogy sosem éltél igazán*
*egy mérnök kijelenti, hogy ez és ez a híd rögvest leszakad és életveszélyes közlekedni rajta; ám ő maga is azon megy át, ha ez az egyetlen út a városba*
*nem változtathatunk azon, hogy a víz mindig lefelé folyik, de tanulmányozhatjuk a sodrását és ahelyett, hogy próbálnánk ellene szegülni, kihasználhatnánk célunk elérésében*

Igen.
Egy nőnek kell, hogy legyen büszkesége...és mennyire nehéz néha ezzel bánnunk...
Ha teljes szívünkkel szeretünk valakit, nagyon nehéz vele szemben igazán büszkének mutatkoznunk egy-egy szituációban. Akit szeretünk, az előtt talán túl könnyen képesek vagyunk levetkőzni ezt az egyébként fene nagy büszkeségünket. Ha pedig megbántunk valakit, mennyire nehezen engedünk belőle annyit, hogy odaálljunk a másik fél elé egy bocsánatkéréssel.
Mennyire szabad büszkének lennünk? Nyilvánvalóan kell, hogy azok legyünk...egy bizonyos fokig. De azon felül? Még ha lenne is mire vagy ha akkora lépéselőnyünk lenne valakivel szemben: szabad ezt magunkon viselnünk?
Gondoljunk bele: ha szeretünk valakit, mennyire tudunk szenvedni tőle. (Most kimondottan a szerelemre gondolok.) És ha minket szeretnek, de mi nem szeretünk viszont? ...vagy van jobb is: Ha szeretek valakit és ő is szeret, de fenntartásaid vannak vele szemben. Na akkor mi a teendő? Mikor már annyira dacolsz mindennel és mindenkivel, hogy képtelen még egy olyan ember is a közeledbe férkőzni, akit szíved minden apró csücskében benne hordozol és igazán de igazán szereted?

...aztán rájössz, mit rontottál el...hogy rosszul adagoltad magad...és ennél már csak rosszabb lehet. Ha holnaptól pedig az "eddig felhasznált" büszkeségednek csak töredékét veszed magadra? Mit fog szólni? Egyik napról a másikra...eddig mondhatott bármit, csinálhatott bármit, de te dacoltál...most pedig gondolsz egyet és minden oké? ...de mikor rádöbbensz a hibádra, és arra, hogy már nagyon túlfeszítetted a húrokat, nincs időd szépen, lassan, fokozatosan lejjebb tornázni belőle...
Szóval csak okosan ezzel a palástunkkal...legyen mindig nálunk, de én úgy vélem, hogy a büszkeségünket az agyunk adagolja...néha jobb a szívünkre hallgatni...
És nem csak a "gyengébbik nemnek".......

"...hogy az úton menni kell,
akár csukott szemmel, csukott füllel is,de nem körülnézni,
nem figyelni a szemeket, ki mit szól hozzá.
Oda kell lépni, ahova az ember úgy érzi, lépnie kell.
Mert a taps is, a füttyögés is megzavarja az embert,
és akkor zavarában, vagy hiuságában eltéveszti a célt.
A saját célját.
Mert a taps is, a füttyögés is tereli az embert oda,
ahol a megfelelni akarás van.
De az életnek nem szabad megengedni, hogy produkcióvá silányuljon.
Nem szabad, hogy mások mondják meg, az merre induljon, kit válasszon,
ki való hozzá, kit illik szeretnie.
Mi lesz jó neki.
Nem szabad hallani se a füttyöt, se a tapsot,
ha az ember el akarja érni a célt, ami neki van kijelölve.
És megmagyarázni se kell azt, hogy miért úgy, miért arra.
Mert aki magyarázkodás nélkül nem érti, az soha nem fogja megérteni.
Az csak azt hallja, amit hallani szeretne."

Az emberi kapcsolatoknak számtalan fajtája van. Alapvetően két csoportra oszthatók: vannak, amik adottak és vannak, amiket mi magunk választunk. Adott pl. egy család, egy osztály vagy a kollegák. Viszont mi választjuk meg barátainkat, szerelmünket és ellenségünket is...de mi vagyunk azok is, akik akár megtagadhatjuk őket. A barátságból közöny, a szerelemből gyűlölet, az ellenségeskedésből pedig erős szövetség lehet. És mennyi, mennyi kapcsolatunk fordul át egyik pillanatról a másikra...

Emberek jönnek-mennek az életünkben és ránk mindenkiből ragad egy pici. Senkit sem felejtünk el, bármit is mondunk. Mindekitől tanulunk valamit. Rosszat, jót egyaránt. Ha látunk a buszon valakit, akit nem is ismerünk, de irtó jó praktikát lesünk el tőle fél kézzel történő cipőfűzőkötésre (pl...), akkor valamilyen szinten már ő is a részünk lesz. Ha durva balesetet látunk egy piros lámpa figyelmenkívülhagyása miatt, akkor nagy valószínűséggel legközelebb lassítunk a sárgánál és nem taposunk a gázra, hogy még átérjünk. Hozzájuk persze nem fognak érzelmi szálak kötni, de mégis megmaradnak bennünk...ha valakit pedig megszerettünk és tudjuk, hogy nem láthatjuk többé? ...Ő milyen mély nyomot hagyhat bennünk? Mennyire áshatja magát mélyre valaki a szívemben? Hol kezdődök én és hol ér ő véget, ha már egyszer a szívembe lopta magát? Lehet onnan valakit csak úgy törölni? ...mert törölni akarjuk...

Nehéz elveszteni valakit és elfogadni, hogy többé nem láthatod nap, mint nap és nem hallhatod a hangját. Ha valakink meghal, akit nagyon szerettünk, úgy érezzünk megszakad a szívünk. De aztán a fájdalom lecsendesedik...mert tudod, hogy az élet része a halál.
De ha valakit a hátad mögött KELL hagynod? (A miértekbe most nem folyok bele...millió oka lehet.) Tudod, hogy messze tőled éli az életét...és lehet, hogy ő is ugyanannyit gondol rád, mit te rá, mégsem nyúlsz a telefonhoz, mégsem keresed meg és ő sem teszi...mert tudjátok, hogy csak ártanátok...a másiknak és magatoknak is. Ilyenkor mi van? Mikor a saját érzéseid ellen cselekszel. Talán azért mert így egyszerűbb...vagy azért mert nem akarod, hogy ez a kapcsolat is átforduljon idővel valami másba...vagy mert ha újra megfognád a kezét, az sem lenne egyszerűbb és az sem lenne jobb érzés millió más ok miatt. Érdemes ezt az egy életünket "túltaktikázni"? Vagy az érzéseinket szabadjára kellene engednünk, mert úgyis csak az érzelem a fontos? ...hisz nem túl sok olyan ember lebeg a szemem előtt, aki esténkét a diplomáját ölelgeti a gyerekei, az unokái vagy akár a kutyái helyett. Talán tényleg csak az érzéseinkre kellene hallgatnunk...de aztán mindig jönnek a szürke hétköznapok...és nincs erőd minden nap megküzdeni az érzéseidért...a másikért...magadért...és szépen lassan megfakítjátok egymást... Talán rosszabb látni a szeretet/szerelem halálát (már ha van ilyen....???), mint venni egy mély levegőt és szép emlékekkel tovább indulni.

"Nem csak asszony szokott elvetélni és nem csak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit." (Ancsel Éva)

"...Egy kertet sem fogadok el ha gazos, ha teli van szeméttel. Egy kutyát sem, ha loncsos, bolhás, és büdös. Bármit és bárkit, ha szeretek: gondozom. Mert fölfelé látom! És oda akarom emelni, ahol látom. Ez nem örökös elégedetlenséget és bírálgatást jelent, hanem a szív szemének a természetes igényét." (Müller Péter)

...no meg a rózsaszín köd...

"...onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol."

Bárhogy is számolom 15 napom van a szóbeliig...lényegében 2 hét...és elvileg most jönne az "úristen, mi lesz velem, nem élem túl, addig nem tudok mindent megtanulni" rész. De nem jön. Az aggaszt, hogy nem aggaszt ez az egész. Felfogom a dolgot és érzem a súlyát, de valahogy nem vág földhöz a tény, hogy még csak a felén vagyok túl.

Lélekben már valahol nagyon messze járok...csak annyi érdekel az egészből, hogy vajon felvesznek-e Egerbe. És nem félek...csak kíváncsi vagyok. Már eleve azért sincs okom aggodalomra, mert a kedves tanáraim nem mernek se jobb, se rosszabb jegyet adni annál, amilyet évvégén kaptunk...Annyira pedig amúgy sem vagyok hülye, hogy valamit ne meséljek el, ami értékelhető.
De már tudom, hogy hol a prücök...ez az érettségi, nem szimplán az érettségiről szól. Ezek után megszűnik az, ami 12 évig teljesen természetes volt. 6:20 óracsörgés (aztán 6:25 és 6:30...majd apa szól valamikor 7kor), irány a suli, 8kor be a padba és várni az utolsó csengetést. Szóval jó: lesz egy papírom arról, hogy érett lettem...de mit csináljak magammal ezután? ...oké, ha felvesznek, evidens, hogy még diák leszek egy darabig. (egy új városban, új emberek közt, új...mindennel) Ha nem is abban a formában, amiben eddig, de diák... Viszont mi lesz, ha nem vesznek fel?...
Szóval itt van a kutya elásva. Ha valaki válaszolna néhány ilyen típusú kérdésemre 101 %-os biztossággal, akkor biztos komolyabban venném az érettségit és úgy gondolnám: tanulok, mert nincs más dolgom...de most ezeken kell gondolkodnom...

Az én szememben nagy összefüggés van a barátok minősége és mennyisége között. Ha valaki úgy mutat be nekem minden második embert, hogy "-XY, nagyon jó barátom!", akkor egy idő után kételkedni kezdek a "barátom" szóban...a "nagyon jó"-ban nem...hisz nagyon jó ivócimborája lehet akár az illető... Közismert ugyebár a "Mindenki barátja nekem nem barátom" mondat. Van benne valami...nagyon van.

Nem mondom, hogy negatív tulajdonságokkal címkézem fel az ilyen *mindenkibarátja* típusú embereket, hisz elég nagy baj nekik, hogy nincs mellettük legalább egy valaki, aki mellett meg tudják húzni a határokat: Ő barát, többiek pedig cimborák, munkatársak, osztálytársak, bajtársak, haverok, pajtások...vagy csak hozzá hasonló, szimpatikus emberegyedek. Egyre nyilvánvalóbb számomra, kik azok az emberek körülöttem, akiket szeretném, hogy majd a gyerekeim is ismerjenek. Akikre eddigi rövid életem alatt számíthattam és teljesen evidens volt, hogy ők is számíthatnak rám. Nagyon különböző kapcsolatok ezek. Van köztük olyan, akivel 18 életévem felét együtt töltöttem már és napi kapcsolatban vagyunk. Van, akivel szintén 9 éves a barátságunk, de nem beszélünk minden nap, mégis tudom, hogy mindig van/volt/lesz nekem. (Bár most 2 hónapra itt hagy engem és megnézi milyen Skóciában...) Van, kivel a közös hobbi hozott össze és még egy egész darab olyan is, akivel a net. Ők a barátaim. 4 db. De bárhol, bármikor és nagyonnagyon.

(Meg kell említsem, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a családom bármely tagjával megbeszélhetek bármit...ha akarok...de nyilván nem apával fogok a menstruációról csevegni...csak mert őt nem biztos, hogy érdekelné...de szerintem meghallgatná... Nodealényeg: a családom A Családom...most A Barátaimról írok.)

Eddig nem igazán fonódott össze a cím és az irkálmányom tartalma, demajdmost:
Létezik a szerelem nevű szentség...ami mellett (főleg mi fiatal leányzók) hajlamosak vagyunk kissé elhanyagolni mindenre kiképzett barátainkat. Ha pedig mégis összejön egy találkozó, akkor záros határidőn belül biztos, hogy szerelmünk tárgya lesz a téma...legtöbbször nem kevés ideig... De a beszélgetésben résztvevők szerelmesebbik fele ezt nem is észleli, csak csillogó szemekkel beszél olyasfajta apróságokról, ami a hallgatóság számára már-már nevetséges...de mégis meghallgatnak...hiszen a barátaink. Talán megértik, talán nem...de tudják, hogy fontos...hisz Nekik csevegünk róla... Nem biztos, hogy könnyes szemmel a szívükhöz kapnak egy "Tudom, hogy mit érzel!" felkiálltással, de ha a barátaink, akkor mosolyogva elkönyvelik magukban, hogy x idő múlva egy nagyon nagy zokogás fül- és szemtanúi lesznek...mert ők még akkor is ott lesznek, mikor mások már nem...

Azthiszem ezek a legőszintébb "baráti vallomások". Mikor valaki azért ül le veled beszélgetni, hogy az örömét ossza meg veled...tudatán kívül, hisz ilyenkor biztos nem ezen jár az esze...csak ösztönösen...neked mondja, mert mikor veled beszél, akkor nem kell átgondolnia milyen szavakat és kifejezéseket használjon...tudja, hogy érteni és érezni fogod, amit kell...
Szóval Lányok, köszönöm, hogy hallgathatlak titeket...és azt is, hogy meghallgattok!

...amikor a távolból szólok hozzád
az annyit jelent
mintha a közelben
megfognám a kezedet
és együtt néznénk a csendet
amikor pedig hallgatok
az azt jelenti
valamiért nem tudok szólni
nem azt
hogy elengedtem a kezed...

Avagy 18 évesen már nem gyerek, de még nem felnőtt állapotban tengek s lengek... namostmilegyen?

Sokmindenről állítom, hogy ismerem, átlátom, tudom, megértem...már magamról is egyre gyakrabban. Mesés. Legalapvetőbb tulajdonságaim nem hiszem, hogy sokat fognak még változni: nem leszek sokkal nyugodtabb természet (még egy darabig), nem fogok kevesebbet agyalni és szerintem mindig ugyanilyen szószátyár leszek. Tisztában vagyok azzal is, hogy ha sikerül beküzdeni magam a hőn áhított főiskolára, akkor ismét minden (még) képlékeny tulajdonságom formálódni fog...de mostmár kezdem úgy érezni: készen vagyok. Lett belőlem egy Én, akivel már csak nagyon ritkán veszekszem...azt is csak az izgalomért, mert utána olyan jó kibékülni és megtalálni a megoldást.

Szóval lassan révbe érek...
Csak azt sajnálom, hogy amikor mindezt előadtam tőlem nagyobb, kifejlett emberegyedeknek, azzal a sejtelmes mosollyal (amit még mindig nem értek) rábólintottak és csak annyit mondtak: - Az jó!
...szerintem titkolják, hogy ők se tudják merre van előre....

Elsők közt arról fogok írni, amik a legtöbbet jelentik számomra...bár ezekről a legnehezebb, hiszen csomó klisé kapcsolódik már mindegyik ilyen témához. Én leírom úgy, ahogy most látom és érzem.

Azzal kezdem, aki a legméltóbb az első helyre: Anyukámmal.
Külsőre talán nem hasonlítunk...valóban, inkább apára ütöttem...sokszor mondják (és magamon is észreveszem), hogy a természetem is inkább apué... Nincs ezzel bajom, hisz az én apumnak is épp csak annyi hibája van, mint bárki másnak és egy nagyon értékes ember. (Majd neki is áldozok egy külön fejezetet.) De én tudom, hogy belül csupa anya vagyok.

Anyát értem. Csak ránézek és értem. Ennyi. Ha megkérdezem, hogy van, teljesen mindegy mit válaszol, mert látom a választ anélkül, hogy mondaná. Ő tud leginkább megsiratni...örömömben és bánatomban is. Ő a lelkiismeretem. Ha mindent úgy döntök el, hogy előtte átgonolom anya mit mondana, tudom, hogy a döntésem helyes lesz...bár nem biztos, hogy jó is, mert persze ő is ember. Ha hülyeséget csinálok, általában akkor fogom fel a legjobban, mikor anyának elmondom...akkor minden kitisztul és rögtön tudom, hogy hogy kellett volna...
Tőle nem olyan tulajdonságokat örököltem, amiket be tudok mutatni és aprólékos részletekkel le tudok írni. Anyától a lelkem örököltem. Mi ugyanúgy hallgatunk. Néha mikor kimegyek a konyhába és ő épp süt, főz stb., azt látom a szemében, amit én belül érzek. Őt mindig érteni fogom...sokszor nehéz a hétköznapokban mindent jól csinálni és jól válaszolni, de akármi történik napközben, biztos, hogy este az ágyamban tudni fogom, mi zajlott le köztünk abban a pillanatban és mire volt jó.
Mindig szeretett és szeretni is fog...ahogy én őt. Sokat megélt, tapasztalt nő...van még mit tanulnom tőle. Hiába a sok nehéz nap és a 21. század utolérhetetlensége...

Anya az én gyertyám.

"Ahány ember él a földön, annyi a félreértés esélye és lehetősége. Ez a nagyszerű és félelmetes az emberi életben, ez a végzetes minden emberi megnyilatkozásban...Minden kiejtett, leírt szónak más és más a zengése minden ember lelkében. Ezt is tudnod kell és nem szabad meglepődnöd a visszhang felett...Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása." (Márai)

Nem mindig könnyű megtalálni a megfelelő szavakat, a megfelelő időpontot, ha valamiről beszélni szeretnénk. Ráadásul a "fiatalság" véleménye sokszor ütközik az idősebb korosztályéval...néha ezért is nehéz megszólalni...no meg millió más miatt...
Én csak leírom mi történik körülöttem/velem, mi jár a fejemben, mit tartok fontosnak és mi minden foglalkoztat... Aztán remélem elkerüljük a félreértésket és lesz, aki tovább gondolja soraimat...:)