Szeretem az embereket. Vannak, akikkel nehéz megtalálni a közös hangot, vannak akik nagyon különbözőek tőlünk, de az emberek jók. És ne mondjátok, hogy nincs így, mert akkor minek is élünk...? Beszélünk kapcsolatokról: tanár-diák, szülő-gyerek, barátok, testvérek, szerelmek...stb. De nincs köztük két egyforma. Lehet, hogy minden anyukának az ő gyereke a legszebb és lehet, hogy minden szerelmes azt gondolja, ők a legszerelmesebbek és az is lehet, hogy minden egy sablonra épül. De nincs két egyforma szerelmi kapcsolat a világon. Ahogy egyforma szülő-gyerek, testvéri, baráti...stb. kapocs sincs.

(A tanár-diák kapcsolatok egy része ez alól kivétel, mert úgy tapasztalom a tanárok nem különösebben törekednek megismerni a diákjaikat...csak sok káposztát látnak a pad mögött, amibe bele kell tuszkolni a tankönyv minden betűjét...)

Elmerülünk magunkban. Azt hisszük, hogy csak mi látunk részleteket másokban és mások nem látnak bennünk...ezért eltitkoljuk azt, amit mi látunk. Innen ez az elszigeteltség? ...talán kacifántos amit írtam... Adott egy szomszéd. Szomszédi kapcsolat sincs két egyforma. Vannak jók, rosszak. Oké. Nagyon jók és nagyon rosszak is. Vannak közömbös és semleges szomszédi kapcsolatok. Akiknek, ha a házban találkozunk, köszönünk, de az utcán már nem biztos, hogy megismerjük... Szerintem valójában nincs olyan, hogy "közömbösség". Még erről a semlegesnek nevezett szomszédról is vannak élményeink, képeink. Apróságok...talán nem történt semmi, amíg együtt vártátok a liftet...de ez a "nem történt semmi" is annyi féle lehet... Kínos is akár. Kellemes is...és közömbösnek neveznénk azt, mikor nem történik semmi. Ugyanmár! Ha csak a cipőjére nézek, már gondolok valamit. Ha az arcán megpillantom, hogy még neki is mennyire reggel van, már szimpatikusabb.

De nem kell a szomszédig mennünk. A közvetlen környezetünk is elég. Vegyünk alapul egy érintést. Egy apró érintést. Ami talán csak véletlen...de semmiképp sem közömbös. Lehet, hogy nem vált ki belőlem inpulzív érzéseket és nem fog a szívem kalapálni...de ha valaki hozzám ér azt megérzem. És nem lehet közömbös...hisz megérintett...benne van a szóban is. Szóval ma ezen gondolkodtam. Sajnálom a "közömbös" embereket. Az agyuk dobozol és nem engedik maguknak élni az életet. Talán attól félnek, hogy túl erős érzéseik lesznek? Akár jó, akár rossz irányba...dehát ezért élünk. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölködésből kibontakozó szerelem. De ott legalább mernek előtte gyűlölni...