Nem írtam már egy ideje, mert sok minden történt, időm se nagyon volt, el is fáradtam. De most itt vagyok, ugyanis újra van egy szabad estém kettesben nyúlúrral és én mi mást csinálnék ilyenkor, ha nem valami hülyeségen törném a fejem.
Most megint a határaimat keresem. Nem, nem azokat, hogy pl. mit bírok, mennyit bírok...stb. Hanem azt, hogy kinek hova rakom ki a STOP táblát... És arra jöttem rá, hogy én kérem szépen elég egyértelműen ki tudom és ki szoktam fejezni azt, hogy kinek hol az állj...és mégis vannak, akik nem látják. Értendő ez mindkét irányba: ha valakivel semmi bajom, szimpatikus és ő mégis azt hiszi, hogy nem vagyok rá kíváncsi, illetve az ennél rosszabbik eset, mikor valakit a hátam közepére se kívánok és ebből az illető semmit, de semmit nem érzékel az egy adta világon. Sokáig töprengtem azon, hogy most bennem van-e a hiba, hogy félreérthető jeleket küldök vagy mások hiszik, hogy az agyamba látnak és minden úgy van jól, ahogy azt ők gonolják és minden általam kisugárzott negatív jelzés csak a véletlen műve. Aztán ma egy már igen-igen régi barátnőmmel beszélgettem erről. Rólam. Hogy kihez hogy viszonyulok. Hogy ezekből a "viszonyokból" külső szemlélő mit láthat... Ez a barátnőm, bizton állíthatom, hogy ismer. Évekkel ezelőtt sülve-főve együtt voltunk, aztán több okból is eltávolodtunk egymástól, de később bármikor találkoztunk, mindig tudtuk ott folytatni, ahol befejeztük. Mostanában újra szorosabb köztünk a kapocs...és én ennek nagyon örülök. A mai beszélgetésünk többet jelentett nekem, mint három másik (amúgy számomra fontos) ember tanácsa.
Megállapítottuk, hogy körém az évek során megépült a Nyh-i Nagy Fal... Egy igen kicsiny bejárattal, amit csak kevés embernek mutatok meg önként és csak a nagyon hozzá(m) értők/illők találnak meg maguktól...ez nem mindig jó...de nem mondom, hogy rossz.
Most az jár a fejemben, hogy kell-e ebből bontanom?...és ha kell, akkor hogyan?...Végülis még így is vannak olyanok, akik nem értem hogyan surrantak a falon belülre...de annyira sokan vannak még kint is...
