Ma korán felkeltem, ahhoz képest, hogy őszi szünet van. Megittam a kávém, boldogan néztem a Szívek szállodáját dvd-ről (...nem tudom, hogy ez abnormális dolog-e???...), játszottam ugrifülessel (aki ma a kispárnámat rágta szét, de ettől függetlenül imádom!), takarítottam, mostam, kajáltam, olvastam, felhívtam régi barátokat és közben nem agyaltam. Legalábbis annál jóval kevesebbet, mint mondjuk tegnap vagy azelőtt. Próbáltam arra összpontosítani, hogy mosolyogjak. Nem más miatt, nem is azért, mert olyan eget-földet rázó jujdejó híreket kaptam volna, hanem mert "Nincs az a mosoly, amitől ne éreznéd jobban magad"...

És tényleg. Lehet, hogy kezdetben kényszeres. Az is lehet, hogy kissé bugyuta és csalóka. De eredményes. Este teljesen higgadtan viseltem a tesóm havi egyszer felszínre törő >>mindent tudnom kell rólad, hisz a testvérem vagy<< rohamát, majd a szüleim nehéz napját követő problémázását. Nem vagyok hős, de talán kezdetnek nem rossz.

Holnaptól el kell kezdenem a temérdek beadandó munkával foglalkoznom, amit a szünetre adtak... Legalább lesz mibe temetkeznem. Azt hiszem most kezdem el értékelni, az utóbbi hónapok tapasztalatai után azt, hogy a nap minden percében számíthatok egy őszinte ölelésre, ha arra van szükségem...és milyen furcsa, hogy ez csak akkor tűnt fel, mikor az ellenkezőjét éltem. Semmi sem fontos annyira, mint egy apró mozdulat...vagy csak egy pillantás, egy kiáltás, hogy kész a kaja... El sem tudom képzelni milyen lenne az életem a szeretteim közelsége nélkül.