Mindenki szeretné megtalálni a boldogságát. Hiába mondják, hogy minden jó akkor jön, mikor feladjuk a reménykedést, a várakozást - úgyis mindenki kéztördelve várja, hogy megtörténjen a csoda. Legyen az bármi is. Minden ember kergeti a boldogságot. Ez még talán nem lenne olyan nagy baj, ha nem egy előre megálmodott, tökéletesen megmunkált, pöpec, személyre szabott álom holnap reggel 9 óra 12 perckor történő bekopogtatását várnánk. De szerintem nagyon sokan vannak...vagyunk ezzel így.

Magamba néztem ennek kapcsán és nem tudom, hogy mégis mit tehetnék?
Kezdjem el megvalósítani, járjak utána, legyek résen és csapjak le? ...és ha kudarcot vallok? ...és ha ezt Ő nem úgy látja, ahogy én? ...lehet olyan, hogy csak álmodom az egészet?
Adjak finom jeleket? ...szerintem már adtam és nem történt semmi...
Nem történt semmi, hát hagyjam a fenébe? ...és még hányszor akarom "hagyni a fenébe"?

Van egy nagyon buta babonám. Talán az egyetlen: ha valamiről idő előtt beszélek, akkor az nem következik be soha...legyen szó bármiről is. Ehhez képest mégis beszélek róla. Pl. most is. Kezdjek el félni? Létezik, hogy van ereje a babonáknak?

Nagyon kusza érzés... Végre látok valakit, akivel úgy érezem, hogy "zsák a foltját"-eset lehetnénk. De nem vagyunk. Nagy valószínűséggel nem is leszünk. Akkor az eddigi mi volt? Aki ismer, tudja, hogy az önbizalmam nem veri a plafont és nem veszek mindent magamra, a bókokon pedig kacagok és inkább viccet csinálok belőlük... De most erről elhittem, hogy jelent valamit...hogy elkezdődött valami...csak finoman - a körülményekhez mérten, de pont ettől volt olyan...olyan, amilyet megálmodtam...Senki sem tudja, látja vagy veszi észre, csak Ő és én...

Vagy egy pillanatig sem volt ilyen? Csak képzeltem?