Igen.
Egy nőnek kell, hogy legyen büszkesége...és mennyire nehéz néha ezzel bánnunk...
Ha teljes szívünkkel szeretünk valakit, nagyon nehéz vele szemben igazán büszkének mutatkoznunk egy-egy szituációban. Akit szeretünk, az előtt talán túl könnyen képesek vagyunk levetkőzni ezt az egyébként fene nagy büszkeségünket. Ha pedig megbántunk valakit, mennyire nehezen engedünk belőle annyit, hogy odaálljunk a másik fél elé egy bocsánatkéréssel.
Mennyire szabad büszkének lennünk? Nyilvánvalóan kell, hogy azok legyünk...egy bizonyos fokig. De azon felül? Még ha lenne is mire vagy ha akkora lépéselőnyünk lenne valakivel szemben: szabad ezt magunkon viselnünk?
Gondoljunk bele: ha szeretünk valakit, mennyire tudunk szenvedni tőle. (Most kimondottan a szerelemre gondolok.) És ha minket szeretnek, de mi nem szeretünk viszont? ...vagy van jobb is: Ha szeretek valakit és ő is szeret, de fenntartásaid vannak vele szemben. Na akkor mi a teendő? Mikor már annyira dacolsz mindennel és mindenkivel, hogy képtelen még egy olyan ember is a közeledbe férkőzni, akit szíved minden apró csücskében benne hordozol és igazán de igazán szereted?

...aztán rájössz, mit rontottál el...hogy rosszul adagoltad magad...és ennél már csak rosszabb lehet. Ha holnaptól pedig az "eddig felhasznált" büszkeségednek csak töredékét veszed magadra? Mit fog szólni? Egyik napról a másikra...eddig mondhatott bármit, csinálhatott bármit, de te dacoltál...most pedig gondolsz egyet és minden oké? ...de mikor rádöbbensz a hibádra, és arra, hogy már nagyon túlfeszítetted a húrokat, nincs időd szépen, lassan, fokozatosan lejjebb tornázni belőle...
Szóval csak okosan ezzel a palástunkkal...legyen mindig nálunk, de én úgy vélem, hogy a büszkeségünket az agyunk adagolja...néha jobb a szívünkre hallgatni...
És nem csak a "gyengébbik nemnek".......