Az emberi kapcsolatoknak számtalan fajtája van. Alapvetően két csoportra oszthatók: vannak, amik adottak és vannak, amiket mi magunk választunk. Adott pl. egy család, egy osztály vagy a kollegák. Viszont mi választjuk meg barátainkat, szerelmünket és ellenségünket is...de mi vagyunk azok is, akik akár megtagadhatjuk őket. A barátságból közöny, a szerelemből gyűlölet, az ellenségeskedésből pedig erős szövetség lehet. És mennyi, mennyi kapcsolatunk fordul át egyik pillanatról a másikra...

Emberek jönnek-mennek az életünkben és ránk mindenkiből ragad egy pici. Senkit sem felejtünk el, bármit is mondunk. Mindekitől tanulunk valamit. Rosszat, jót egyaránt. Ha látunk a buszon valakit, akit nem is ismerünk, de irtó jó praktikát lesünk el tőle fél kézzel történő cipőfűzőkötésre (pl...), akkor valamilyen szinten már ő is a részünk lesz. Ha durva balesetet látunk egy piros lámpa figyelmenkívülhagyása miatt, akkor nagy valószínűséggel legközelebb lassítunk a sárgánál és nem taposunk a gázra, hogy még átérjünk. Hozzájuk persze nem fognak érzelmi szálak kötni, de mégis megmaradnak bennünk...ha valakit pedig megszerettünk és tudjuk, hogy nem láthatjuk többé? ...Ő milyen mély nyomot hagyhat bennünk? Mennyire áshatja magát mélyre valaki a szívemben? Hol kezdődök én és hol ér ő véget, ha már egyszer a szívembe lopta magát? Lehet onnan valakit csak úgy törölni? ...mert törölni akarjuk...

Nehéz elveszteni valakit és elfogadni, hogy többé nem láthatod nap, mint nap és nem hallhatod a hangját. Ha valakink meghal, akit nagyon szerettünk, úgy érezzünk megszakad a szívünk. De aztán a fájdalom lecsendesedik...mert tudod, hogy az élet része a halál.
De ha valakit a hátad mögött KELL hagynod? (A miértekbe most nem folyok bele...millió oka lehet.) Tudod, hogy messze tőled éli az életét...és lehet, hogy ő is ugyanannyit gondol rád, mit te rá, mégsem nyúlsz a telefonhoz, mégsem keresed meg és ő sem teszi...mert tudjátok, hogy csak ártanátok...a másiknak és magatoknak is. Ilyenkor mi van? Mikor a saját érzéseid ellen cselekszel. Talán azért mert így egyszerűbb...vagy azért mert nem akarod, hogy ez a kapcsolat is átforduljon idővel valami másba...vagy mert ha újra megfognád a kezét, az sem lenne egyszerűbb és az sem lenne jobb érzés millió más ok miatt. Érdemes ezt az egy életünket "túltaktikázni"? Vagy az érzéseinket szabadjára kellene engednünk, mert úgyis csak az érzelem a fontos? ...hisz nem túl sok olyan ember lebeg a szemem előtt, aki esténkét a diplomáját ölelgeti a gyerekei, az unokái vagy akár a kutyái helyett. Talán tényleg csak az érzéseinkre kellene hallgatnunk...de aztán mindig jönnek a szürke hétköznapok...és nincs erőd minden nap megküzdeni az érzéseidért...a másikért...magadért...és szépen lassan megfakítjátok egymást... Talán rosszabb látni a szeretet/szerelem halálát (már ha van ilyen....???), mint venni egy mély levegőt és szép emlékekkel tovább indulni.

"Nem csak asszony szokott elvetélni és nem csak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit." (Ancsel Éva)