Az én szememben nagy összefüggés van a barátok minősége és mennyisége között. Ha valaki úgy mutat be nekem minden második embert, hogy "-XY, nagyon jó barátom!", akkor egy idő után kételkedni kezdek a "barátom" szóban...a "nagyon jó"-ban nem...hisz nagyon jó ivócimborája lehet akár az illető... Közismert ugyebár a "Mindenki barátja nekem nem barátom" mondat. Van benne valami...nagyon van.
Nem mondom, hogy negatív tulajdonságokkal címkézem fel az ilyen *mindenkibarátja* típusú embereket, hisz elég nagy baj nekik, hogy nincs mellettük legalább egy valaki, aki mellett meg tudják húzni a határokat: Ő barát, többiek pedig cimborák, munkatársak, osztálytársak, bajtársak, haverok, pajtások...vagy csak hozzá hasonló, szimpatikus emberegyedek. Egyre nyilvánvalóbb számomra, kik azok az emberek körülöttem, akiket szeretném, hogy majd a gyerekeim is ismerjenek. Akikre eddigi rövid életem alatt számíthattam és teljesen evidens volt, hogy ők is számíthatnak rám. Nagyon különböző kapcsolatok ezek. Van köztük olyan, akivel 18 életévem felét együtt töltöttem már és napi kapcsolatban vagyunk. Van, akivel szintén 9 éves a barátságunk, de nem beszélünk minden nap, mégis tudom, hogy mindig van/volt/lesz nekem. (Bár most 2 hónapra itt hagy engem és megnézi milyen Skóciában...) Van, kivel a közös hobbi hozott össze és még egy egész darab olyan is, akivel a net. Ők a barátaim. 4 db. De bárhol, bármikor és nagyonnagyon.
(Meg kell említsem, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a családom bármely tagjával megbeszélhetek bármit...ha akarok...de nyilván nem apával fogok a menstruációról csevegni...csak mert őt nem biztos, hogy érdekelné...de szerintem meghallgatná... Nodealényeg: a családom A Családom...most A Barátaimról írok.)
Eddig nem igazán fonódott össze a cím és az irkálmányom tartalma, demajdmost:
Létezik a szerelem nevű szentség...ami mellett (főleg mi fiatal leányzók) hajlamosak vagyunk kissé elhanyagolni mindenre kiképzett barátainkat. Ha pedig mégis összejön egy találkozó, akkor záros határidőn belül biztos, hogy szerelmünk tárgya lesz a téma...legtöbbször nem kevés ideig... De a beszélgetésben résztvevők szerelmesebbik fele ezt nem is észleli, csak csillogó szemekkel beszél olyasfajta apróságokról, ami a hallgatóság számára már-már nevetséges...de mégis meghallgatnak...hiszen a barátaink. Talán megértik, talán nem...de tudják, hogy fontos...hisz Nekik csevegünk róla... Nem biztos, hogy könnyes szemmel a szívükhöz kapnak egy "Tudom, hogy mit érzel!" felkiálltással, de ha a barátaink, akkor mosolyogva elkönyvelik magukban, hogy x idő múlva egy nagyon nagy zokogás fül- és szemtanúi lesznek...mert ők még akkor is ott lesznek, mikor mások már nem...
Azthiszem ezek a legőszintébb "baráti vallomások". Mikor valaki azért ül le veled beszélgetni, hogy az örömét ossza meg veled...tudatán kívül, hisz ilyenkor biztos nem ezen jár az esze...csak ösztönösen...neked mondja, mert mikor veled beszél, akkor nem kell átgondolnia milyen szavakat és kifejezéseket használjon...tudja, hogy érteni és érezni fogod, amit kell...
Szóval Lányok, köszönöm, hogy hallgathatlak titeket...és azt is, hogy meghallgattok!
