"Mikor véget érnek az alibiévek,
és a súlyok nőnek a válladon,
te röpülnél, de örülsz annak,
ha valahogy megállsz a lábadon."
Nem panaszkodni akarok, csak feltűnt, hogy egyre véknyabb a cukormáz.
Még kicsit arrébb van az az idő, mikor én fogok gyereket nevelni...kicsit közelebb, mikor már saját háztartást fogok vezetni...de hogy a felelősség és a felénk támasztott elvárások már most elkezdtek nőni, az tény.
Talán megköveznek a következőkért "a nagyok"...sőt, lehet, hogy pár év múlva én sem így fogom látni...de ma azt hiszem rájöttem mitől nyűglődöm.
Van ugyebár ez a nagybetűs ÉLET. Amiben sokszor nehéz helytállni. És vannak a felnőttek. Akik gyakorta (mindig?) gondterheltek, fáradtak, idegesek, stresszesek...stb. De semmiképp sem tehetetlenek. Felnőttek...mint a szó is mutatja...felnőttek...az élethez, a feladatokhoz...oldják a saját problémáikat...mi fiatalok is oldjuk a magunk csekély számú nyűgét... Aztán függetlenül attól, hogy ki mennyi idős, néha belebotlunk ebbe-abba. Ez természetes...kell is az élethez. Hullámhegyek, hullámvölgyek...DE! Van ez az elviselhetetlen érzés: a tehetetlenség. Mikor tisztában vagy a problémákkal, de még nem nőttél fel hozzájuk...nincs rá módszered...és igen, tudom: felnőttek is lehetenek tehetetlenek...mégis úgy érzem, a korosztályom "fokozottan tehetetlen".
És magyarázhatnám, fejtegethetném, elemezhetném tovább...de aki érteni akarja, érti így is. Aki pedig nem érti....az már túlságosan felnőtt...