Elsők közt arról fogok írni, amik a legtöbbet jelentik számomra...bár ezekről a legnehezebb, hiszen csomó klisé kapcsolódik már mindegyik ilyen témához. Én leírom úgy, ahogy most látom és érzem.

Azzal kezdem, aki a legméltóbb az első helyre: Anyukámmal.
Külsőre talán nem hasonlítunk...valóban, inkább apára ütöttem...sokszor mondják (és magamon is észreveszem), hogy a természetem is inkább apué... Nincs ezzel bajom, hisz az én apumnak is épp csak annyi hibája van, mint bárki másnak és egy nagyon értékes ember. (Majd neki is áldozok egy külön fejezetet.) De én tudom, hogy belül csupa anya vagyok.

Anyát értem. Csak ránézek és értem. Ennyi. Ha megkérdezem, hogy van, teljesen mindegy mit válaszol, mert látom a választ anélkül, hogy mondaná. Ő tud leginkább megsiratni...örömömben és bánatomban is. Ő a lelkiismeretem. Ha mindent úgy döntök el, hogy előtte átgonolom anya mit mondana, tudom, hogy a döntésem helyes lesz...bár nem biztos, hogy jó is, mert persze ő is ember. Ha hülyeséget csinálok, általában akkor fogom fel a legjobban, mikor anyának elmondom...akkor minden kitisztul és rögtön tudom, hogy hogy kellett volna...
Tőle nem olyan tulajdonságokat örököltem, amiket be tudok mutatni és aprólékos részletekkel le tudok írni. Anyától a lelkem örököltem. Mi ugyanúgy hallgatunk. Néha mikor kimegyek a konyhába és ő épp süt, főz stb., azt látom a szemében, amit én belül érzek. Őt mindig érteni fogom...sokszor nehéz a hétköznapokban mindent jól csinálni és jól válaszolni, de akármi történik napközben, biztos, hogy este az ágyamban tudni fogom, mi zajlott le köztünk abban a pillanatban és mire volt jó.
Mindig szeretett és szeretni is fog...ahogy én őt. Sokat megélt, tapasztalt nő...van még mit tanulnom tőle. Hiába a sok nehéz nap és a 21. század utolérhetetlensége...

Anya az én gyertyám.