Leszögezem: hiszek a Sorsban. A sorsszerűségben. Hogy semmi sem véletlen és semmi sem történik velünk hiába. És azt csak remélem, hogy egyszer minden fejünk fölött repkedő kérdőjelre választ kapunk...lehet, hogy nehéz kivárni, de egyszer átveszik a helyüket a felkiáltójelek.

Mindezek ellenére néha úgy érzem, túl sok az életemben a "pont". A pont akkor, pont úgy, pont azért, pont olyan, pont ő, pont neki, pont vele, pont velem, pont nekünk, pont ott és pont, pont, pont.
Ami néha kicsit sok(k). Igazából nincs ezzel kapcsolatban temérdek mondandóm, ami nagy mélységeket mozgatott meg bennem, de mostanában a véletlenek sorozata és a sok "pont" kicsit beterített. És sokszor eszembe jutott a miért (kedvenc kérdésem) pont most/így/én/ő...? És örülnék ha vége lenne a sok pontnak...néha olyan helyzeteket szül, aminél a kérdőjelek is jobbak, mert azok a görbe vonalak úgyis kiegyenesednek...de a pontokkal mi lesz?

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.” (Márai Sándor)