Ígértem, hogy írni fogok Apáról is... Nem felejtettem el. Csak az a nagy helyzet, hogy túl friss, amit le tudnék róla írni. Vannak nagyon határozott érzelmeim és gondolataim Apuhoz, illetve vele kapcsolatban, de az utóbbi pár napban egy kicsit más szemszögből látom az egész apa-lánya kapcsolatot.

Egy régi barátnőm apukája most távozott közülünk. A barátnőm kislány volt, mikor az édesapja és az anyukája elváltak, Az Apukája csak ezután jött hozzájuk. Apja helyett lett (igazán) Apja. Mindent megtett az új családjáért és született egy kisfiuk is a barátnőm anyukájával. Ő most 10 éves...

Másik barátnőm (kiről már írtam is, hogy immár 9 éve boldogítjuk egymást) szülei pár hónapja váltak el. Az apja öngyilkos akart lenni, de nem sikerült. Pedig ő hagyta el a családját. A feleségét, aki 20 évig mellette állt - és ebből az utolsó 7 évben a depressziója minden szakaszát teljes empátiával és toleranciával kísérte végig -, a 18 éves lányát és a 16 éves fiát, akik szavamra mondom, nagyon értékes és különleges emberek már most is.

És a sort folytathatnám a környezetemben élők apákkal való "felszereltségének" elemzésével. Lenne köztük további (nem is tudom szám szerint) sok elvált szülős, megcsalt anyás, egyik napról a másikra lelépős...stb. történet. Könnyebb lenne megszámolnom azokat a családokat, akiknél az "eredeti felállás" él. Még úgy is kicsi lenne a szám a másik táborhoz képest, ha belevenném azokat, akik új apát kaptak a sorstól és jelenleg boldogok a családjukban.

...szóval most nagy hirtelen nem tudom megfogalmazni, mit jelent számomra, hogy nekem van egy Édesapám.