Tartja a mondás. Saját helyzetemre lefordítva én úgy értelmezem, hogy a mostani szakomat be kell fejezni, hiába tudom, hogy nem akarok ezen a területen tevékenykedni. Attól leszek több, hogy megcsinálom, mert tartom magam egy sorrendhez, ami nem biztos, hogy az életem alakításának szempontjából előnyös, de anyát megnyugtatja és nem kell magyarázkodni a rokonoknak. Cukormáz... Szóval mondhatni, hogy finom, már-már nemes gesztus, hogy a saját életem irányítását hagyom kicsúszni a kezeim közül.

Igazából ez is egy olyan pálya, ahol nem elsősorban a papír számít, hanem az ismeretségeid, a protekció. Ezt a tanáraink is aláírják, sőt rendszeresen hangsúlyozzák, hogy amíg oda járunk, építsük a kapcsolatainkat ezerrel. Fasza lesz 1,5 év múlva lobogtathatok majd egy papírt, aminek az életben nem fogom hasznát venni és még ha tudnám sem akarnám - közben pedig a saját vágyaimhoz vezető kapcsolatokkal nem számolhatok. Végülis...nem értem, miért nem értik a "lelkesedésemet".

Annyiszor csináltam már, hogy feladok valamit csak azért, mert XY-nak úgy jobb, kényelmesebb, nem akartam soha, hogy miattam legyenek a szeretteim nyűgösek, idegesek, nem akartam, hogy csalódjanak bennem. Most oda jutottam, hogy egy olyan életet élek, ami nem az enyém. Kitalálták mások, én meg csinálom, hogy ők azt lássák, amit látni szeretnének. Számtalan lehetőség mellett mentem el. Ez persze nem az ő hibájuk. Az én hibám, mert nem mondtam a szemükbe, hogy egyszer élek és ezt az egy életemet szeretném úgy végig csinálni, hogy tudjam: mindent megtettem a boldogságomért.

És azok, akik miatt ezt csinálom, fel sem fogják, hogy ilyenkor mit érzek. Sőt, csak a további terveiket vázolják elém, remélve, hogy majd azt is megcsinálom. Teljesen mindegy, hogy apróságokra kérnek vagy ismét ilyen "többéves projektekre". Egyszerűen belefáradtam abba, hogy mindenki azt hiszi, hogy azzal tesz jót, ha megtervezi helyettem az életem és állandó elvárásokat támaszt felém.
És milyen szép: elmondhatják magukról, hogy mindig mindenben támogatnak...érek vele valamit? A saját elképzeléseiket támogatják és nem engem! Ha engem támogatnának, egészen máshogy nézne ki az életem.

Egy bábunak érzem magam. Felismerem a helyzetet, de már nincs erőm tenni ellene. Vagyis erőm lenne, de ott kezdődik az egész, hogy pár ezer forintból nem tudok életet kezdeni Pesten. Szóval íme, elindult a visszaszámlálás. Másfél évem van, hogy elkezdjem a saját életemet a saját elképzeléseim szerint élni.

Az egészben az a legrosszabb amúgy, hogy elhiszem közben, hogy akaratgyenge vagyok. Csak azért, hogy ne bántsak senkit. Normális ez így? Kimondják a problémámat és beszélnek róla, de csak félvállról veszik és fel sem fogják... Azt hiszem tényleg most jött el a pillanat, mikor azt mondom: ha senki nem áll majd mellettem és senki sem fog támogatni, akkor is megcsinálom.