Nem tudom mások hogy vannak vele, én folyamatosan azt veszem észre, hogy magam alatt vágom a fát. Nem szándékosan persze, nem szövök gonoszságokat magam ellen. Érzelmi szinten mondom ezt. Jönnek a nagy átgondolások, aztán a mégnagyobb elhatározások és az újrakezdések. Telik múlik az idő és újra meg újra azt veszem észre, hogy csak a szívemre hallgatok. Nem is tudatosan, csak teszem, amit a szívem diktál. Pedig tudom, hogy nincs jövője, hogy nem érhetem el és nem lesz az elképzeléseimből semmi. Mégis újra és újra beleesek ugyanazokba a hibákba.

Egyre rémisztőbb. Mikor 2-3 nap után nem bírjuk tovább...na bumm...minden kezdet nehéz. Egy cigisnek is iszonyú megállni, hogy ne gyújtson rá, egy szerelmesnek is nehéz, hogy ne emelje fel a telefont vagy ne írjon legalább egy smst. (Milyen jó kis szenvedélyek...) De mikor hetek, esetleg hónapok múlva azon kapjuk magunkat, hogy megint beleestünk ugyanabba a hibába...??? Elgondolkodtam, hogy biztos-e a hónapokkal ezelőtt hozott döntésem? Akkor tévedtem vagy most?

Aztán tanácsot kértem egy "nagyobbtól, idősebbtől, okosabbtól" és rá kellett döbbenem, hogy nincs olyan, hogy valaki Felnőtt. Ez az egész egy hülyeség. Persze a külső az változik, de belül ugyanaz a szeretetre éhes, örökké csak a biztonságra és boldogságra vágyó gyerek marad mindenki, aki féltve óvja a kincseit. Kezdetben ezek a kincsek a babák, a kisautók, az építőkockák. Aztán minden, amit a magunk erelyéből teremtünk meg, majd szerelmek, gyerekek, barátok... Ha pedig valamit elvesztünk ezek közül, sírunk. Életünk minden szakaszában más fontos nekünk, de mindegy is, hogy mi az. Semmivel többet nem tudunk tenni egy elvesztett szerelemért, mint egy eltört bögréért. Megpróbálhatjuk összeragasztani - újra életet lehelni bele...vagy összejön vagy nem...sírunk utána, szomorúak vagyunk. Talán elmegyünk keresni egy ugyanolyat, majd beérjük egy hasonlóval...ami sohasem lesz már az igazi. Kereshetnénk teljesen újat, másabbat, talán még jobbat is...de amit megszerettünk, azt megszerettük és ha kimondjuk, ha nem: a boldogságunk árán is képesek leszünk ugyanazt keresni életünk végéig. Aztán néha sírunk...mert másra nincs erőnk.